Magyarországgal ugyanaz történt most 2011 késő őszén, mint ami 1956. november 4-én, amikor a szovjet Vörös Hadsereg tankjai óriási túlerővel elözönlötték és eltaposták kivívott szabadságát. Semmit nem számít, hogy most nem tankokkal vonultak be és nem kelet felől, hanem nyugat felől és bankműveletekkel. A világ a globalizmusban annyit változott, hogy egy nemzet függetlenségét bankműveletekkel éppen úgy meg lehet szüntetni, el lehet taposni, mint lánctalpakkal.
Mi történt és hogyan történt ami történt, kevesen tudják.
A magyar kormány Orbán Viktor vezetésével és a kétharmados felhatalmazással élve alkotmányt írt, megkezdte egy magyar, nemzeti érdekű politika és egy újszerű együttműködésen – nem egoizmuson, hanem közösségi együttműködésen – alapuló társadalom alapjainak lerakását. Elfordult a liberális világrendtől, de közben minden érvényben lévő szabályt betartott, óvatosan haladt, annál is inkább, mert közben az Unió soros elnöksége tisztével is felruházták. Most pedig az Unió Bizottsága is jóváhagyólag nézi a magyar függetlenség ellen megindított akciókat.
Az ötvenhatos párhuzam abban a tekintetben is fennáll, hogy a magyar kísérlet a mai világrendre nézve éppen annyira veszélyes, mint a magyar forradalom és szabadságharc volt az akkori világrendre.
A magyarság megint áldozat lett, szabadságigényének áldozata. Húsz év múlva, – vagy talán még előbb – amikor a gerjesztett válságokkal fegyelmező gátlástalan globalokrácia végkép megbukik és átadja a helyét egy ma még ismeretlen takarékos és istenfélő világrendnek, talán majd megemlékeznek róla, hogy a folyamatot a magyarok indították el. Úgy, ahogy 56 után Albert Camus megemlékezett önfeláldozásunkról.
Új világrendnek kell jönnie, mert ez a mostani az emberiség létét fenyegeti.
Addig azonban élve kell maradni.
Életbe lép-e új alkotmányunk, folytatható-e, illetve foganatosítható-e végre az IMF rokonszenvét élvező előző kormány törvényes elszámoltatása. Megmaradhat-e valami abból, amit a magyarság óriási többsége megálmodott magának és amiből eddig a körülmények alakulása folytán, azaz a globalizmus gerjesztett válságai következtében csak kevés valósulhatott meg. Lehetséges-e még végtörlesztés a devizában eladósodottak számára, vagy az IMF-el kilátásba helyezett tárgyalások eleve azt jelentik, hogy nem és a csaló bankok szépen zsebre teszik a nyereséget.
Most csak a társadalomnak, a kétharmados többség népének, polgárainak, keresztényeinek, gazdáinak és nehezen élő, de még a nemzeti öntudat foszlányaival bíró fiatalságának, plebejusainak és szerzeteseinek maradt némi cselekvési szabadsága. Amit Orbánnak az őrizetben elgondolnia sem szabad, azt most millióknak kell kimondania.
Semmit sem kell törődni az IMF megszállással. Ötvenhatban is úgy történt, hogy november 4-e után a munkástanácsokban és a forradalmi bizottságokban folyatódott a forradalom és Szerov és a pufajkások uralma csak a legkíméletlenebb terror alkalmazása után vált lehetségessé. De most ki fog kíméletlen terrort alkalmazni, ki fog akasztani az IMF nevében? Talán az a törpe kisebbség, amely eddig is együttműködött a nemzetközi bankvilággal?
Most a kétharmadot munkájával, részvételével és türelmével kivívó csendes magyar többség kiállására és tántoríthatatlanságára van szükség.
Először is világossá kell tenni, hogy amíg a demokratikus úton szerzett többség fennáll az országgyűlésben, addig semmilyen kormányfőváltás nem képzelhető el. A társadalom többségének akarata, hogy az maradjon a kormányfő, aki kénytelen volt letenni a fegyvert. Világossá kell tenni, hogy Orbán bukásáról csak azok a hazaárulók beszélnek, akik együttműködtek és ma is együttműködnek ellenségeinkkel. Világossá kell tenni, hogy vannak ellenségeink. Külsők és belsők egyaránt. Ennek az akaratnak tömegmozgalom és sok ezer kisebb kör egyöntetű kiállása, tüntetése képében is testet kell öltenie. Meg kell érteni, hogy itt nem egy személy, hanem a nemzet sorsáról van szó. Most minden hátralépés, minden anyagi nehézségre hivatkozás veszélyes.
Ilyenformán például az elszámoltatás csak akkor nem marad abba, ha tömegek követelik. Az IMF nem fogja követelni Gyurcsány elszámoltatását.
S van ennél még fontosabb feladat is. Ebben a pillanatban ugyanis a társadalom kettészakadt volta kétségtelenné vált. Soha még világosabbá nem vált, ki itt most az IMF–pufajkás és ki a magyar. Most minden hazaárulást nevesíteni lehet. Hányan vannak, milyen funkcióban és milyen vagyonnal rendelkeznek azok, akik nemcsak tudtak a készülő magyar csődbevitel tervéről, de nemzetközi kapcsolataikkal elő is mozdították, és most ezt a magyarság és kereszténység ellenes összeesküvést akarják a saját hatalmuk visszaállítására, illetve további törvénytelen vagyonosodásukra felhasználni. Soha még ennyire világos nem volt, kik dolgoznak a nemzet többsége ellen.
Egy szűk kör hazaárulása most ténnyé vált.
S az öntudatos magyar államalkotó többség nem kötelezhető a hazaárulókkal való együttélésre. Ne forduljon elő az, ami ötvenhat után egy féktelen terror és akasztófa erdő után bekövetkezett, hogy a magyarság belekonszolidálódott az árulóival, a pufajkásokkal való együttélésbe. Az IMF-pufajkásokkal, belesavanyodva az elfogadhatatlan realitásba, nem élhet együtt a nemzet. Minden pillanatban, minden találkozáskor, minden megjelenéskor rá kell mutatni árulásukra. Semmi törvénytelenséget, semmi erőszakot nem kell és nem szabad elkövetni velük szemben, de minden találkozáskor, minden megjelenéskor rá kell mutatni kilétükre, emberi minőségük posványára és köpni kell. Nem érezhetik magukat otthon abban az országban, amelynek szabadságtörekvését megtorpedózták.
A túlerővel kiharcolt fegyverletételből csak akkor nem lesz végleges Trianon, ha a magyarság erővel juttatja kifejezésre, hogy látja, ismeri, meg tudja nevezni árulóit és kifejezi, hogy nem hajlandó a velük való szótlan, tétlen, beletörődő együttélésre.
/Az IMF-pufajkások számára egyébként nyitva van a határ minden irányban./
Hunhír.info
