Október hatodika van, nemzeti gyásznap. Százhatvankilenc esztendeje ezen a napon végezték ki Pesten hazánk első miniszterelnökét, Aradon pedig a magyar szabadságharc tizenkét tábornokát és egy főtisztjét. Az évforduló nemcsak az emlékezésé – a számvetésé is. Mit értünk el mára mindabból, amiért mártírjaink küzdöttek? Idegen seregek nem tanyáznak itt, ez igaz, de a Mammon bűvöletében önként beléptünk egy dekadens birodalomba, amely önrendelkezésünk maradékától is meg akar fosztani minket. Az aradi vértanúk egy szabad, teljes-Magyarországért adták életüket. Mi sem érhetjük be kevesebbel!
„Tábornok úr! Én magyar ember vagyok, s nem tűrhetem, hogy jelenlétemben gyalázza a nemzetemet és annak legjobb fiait!” – mondta a szerb nemzetiségű Damjanich János 1848 áprilisában, még főszázadosként felettesének, Haynau altábornagynak Temesváron, aki a magyarokat és Kossuth Lajost ócsárolta. Haynau gúnyosan visszakérdezett: „Nos, hát ön mióta lett magyar?” Damjanich azt felelte: „Azóta, tábornok úr, amióta föl tudom fogni, hogy aki Magyarországon született, az magyar állampolgár, s köteles Magyarországot hazájának tekinteni, s annak, bármily állásban legyen is, törvényes jogait védelmezni.” Íme, így védte meg a szerbből lett magyar Damjanich szeretett hazáját egy őrült „nyugati” rágalmaitól! (Példát vehetnének róla azok a magyarok, akik napjainkban nyugati rágalmakat szoktak megszavazni!)
Damjanichot büntetésből Itáliába vezényelték, de hamarosan visszakérette magát Magyarországra, és a szabadságharc egyik legragyogóbb tábornoka lett – a magyar seregben. Minden csatáját megnyerte! Másfél évvel a Haynauval vívott szópárbaja után, 1849. október 6-án Aradon tizenkét bajtársával együtt Haynau őt is kivégeztette, miközben Pesten az első magyar miniszterelnök, Batthyány Lajos szenvedett vértanúságot a hazáért. (Jelképes: Haynau, ez a vérszomjas, hitvány tömeggyilkos 2011-ig Budapest díszpolgára lehetett, Sztálinnal együtt. Demszkyéket nem zavarta, hogy a magyar szabadság vérbefojtói a főváros „díszei”.)
Damjanich János kivégzése előtti utolsó imájában azt kérte: „Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől!” Szerb nemzetiségű volt, de szívében-lelkében magyarrá vált, a magyar szabadságért adta életét. Az aradi tizenhárom között az öt magyar (Vécsey Károly, Kiss Ernő, Nagysándor József, Dessewffy Arisztid, Török Ignác) mellett volt osztrák (Schweidel József, Poeltenberg Ernő), német (Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Lahner György) és horvát származású (Knézich Károly) tábornok, illetve egy örmény származású főtiszt (Lázár Vilmos) is.
Ez csupán egy a számolatlan történelmi példa közül arra, hogy magyarnak lenni, magyarként érezni, a mi szabadságunkért harcolni és azért akár vértanúvá lenni nem származás kérdése. Magyarnak lenni: vállalás.
MIRE JUTOTTUNK?
Elmúlt fél évezredévünkben egyre inkább megsokasodtak a gyásznapok, a szomorú évfordulók. Ahogy egyre nagyobb hatalmak vetettek szemet páratlan Kárpát-medencénkre, gazdagságunkra – egyre fogyott karunk ereje, hogy megóvjuk, ami a miénk. Mindig irtózatos túlerővel kellett megharcolnunk a hon megvédéséért. Milyen különös, folyton a kor leghatalmasabb hadseregeivel kerültünk szembe: tatárral, törökkel, Habsburggal, némettel, orosszal. Hiába a halált megvető hősiesség – sok lúd disznót győz. Miután az idegen urak a nyakunkra ültek, próbáltuk visszaszerezni szabadságunkat, önrendelkezésünket, elvett földjeinket. Mind a mai napig.
Az október hatodikai gyásznap nemcsak az emlékezésé – a számvetésé is. Mit értünk el mára mindabból, amiért Damjanichék küzdöttek? Idegen seregek nem tanyáznak az országban, ez igaz, de a Mammon bűvöletében önként beléptünk egy hanyatló, dekadens birodalomba, amely eszement liberalizmusával fojtogat, hódító barbárok betelepítésével zsarol, s ezzel hitünk, kultúránk, önrendelkezésünk maradékától is meg akar fosztani minket.
Hol van ma a Damjanichék által megálmodott független, teljes-Magyarország? „Szétfújták, elhordták, volt-nincs Magyarország.” Amink viszont van, méghozzá mindig: igazunk. Bár néhányan még most is hangosan hirdetik az ellenkezőjét, honvédő, hon-visszaszerző és szabadságharcaink mind az igazság talaján álltak. Szégyenre semmi okunk, büszkeségre annál inkább. Szondy György, Damjanich János, „Falábú Jancsi bácsi” a Széna térről – és még sok-sok magyar mártír, akik jó ügyért harcoltak s haltak meg vitézül. Sajó Sándor szavaival:
De túl minden bún, minden szenvedésen, / Önérzetünket nem feledve mégsem, / Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség, / Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség! / Magyarnak lenni: nagy s szent akarat, / Mely itt reszket a Kárpátok alatt. / Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva: / Viselni sorsunk, ahogy meg van írva: / Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét, / Vérünkbe oltva ősök honszerelmét, / Féltőn borulni minden magyar rögre, / S hozzátapadni örökkön-örökre!…
A magyar – Bibó jelzőjét kölcsönvéve – a túlfeszült igazságkeresők népe; egy nagy szabadságharcos nemzet, amely sokkal kevesebbet ártott másoknak, mint mások neki. Innen az örökös bú és dac – de innen a vitézség, az igazságba kapaszkodás is. (A magyar igazság lángja most ad épp világosságot a sötét idegenségbe fulladó Európának.) Damjanichék egy szabad, független, teljes-Magyarországért küzdöttek, adták életüket. Mi sem érhetjük be kevesebbel! Éljünk úgy, hogy méltók legyünk hozzájuk!
Pilhál Tamás – p.s.hu
Hunhír.info
