Nem, szó sincs állatellenességről. Isten csodálatos teremtményei azok is. Hanem arról van szó, hogy mindent a maga helyén kell – kellene – kezelnünk ahhoz, hogy életünk normális legyen. De hát hol is vagyunk már ettől?
Ismétlem, még mielőtt támadászuhany érne: elismerem magam is, hogy valóban megkapó az állathűség, különösen a kutyáké. Nagy művészek, főleg írók, maguk is gyakran tartottak kutyát. Volt, hogy még otthonukba is be-beengedték – mint Herczeg Ferenc –, így nemcsak házőrzők voltak, hanem amolyan szobadíszletek is. Viszont a gazdik azért tudták még akkor a mértéket. Az ember az ember, a kutya az kutya.
Vannak persze, akik arra hivatkoznak, hogy egy kutya többet ér egy gonosz embernél. Lehet, de az összehasonlítás valahogy mégiscsak sántít. A kutya és az ember között nincsen egyenrangúság. Embert emberrel, kutyát kutyával illik összehasonlítani, mióta világ a világ. Isten az embert nem a kutya kedvéért teremtette, hanem fordítva. Innen is a név, hogy „háziállat”. Ezért, hogy hazánkban régente faluhelyen – merthogy városon alig tartottak kutyát – házőrzőként nem a házban, hanem azon kívül volt jól megérdemelt helye.
Mára azonban nagyot fordult a világ. A falvak kihalóban, ellenben a városok duzzadóban – miként az ölebek is. Nem ebek már, hanem ölebek. Régen a családok sok gyermekesek voltak. Ma nincsen gyermek, kutya – öleb –, macska vagy egyéb aprójószág annál inkább.
Honnét is ez a változás? Miért, hogy a közösségi oldalakat folyton telerakják kutya- és macskasimogatós képekkel, miközben édesanya ölében mosolygó csecsemőről viszont alig találunk ilyeneket?
Attól tartok, ha a kérdésre keressük a választ, hamar eljutunk a „művelt” nyugati világhoz, pláne Amerikához, helyesebben az USA-hoz. Bizonyságul álljon itt az alábbi könyvrészlet:
„Néhány évvel ezelőtt kimutatták, hogy az egyik világvárosban (Berlin, 1931) kétszázezer fél éven aluli csecsemő volt – de 240 000 öleb! Negyvenezerrel több, mint a gyermekek száma. Ennyivel több nő ölébe simul kutya, szöszke, mosolygó gyermek helyett. Valósággal kirugdosták a bölcsőből az ebek a gyermeket, maguk feküdtek bele, hogy a legnemesebbet, a nő anyaságra teremtett szeretetét bitorolják. Minden világvárosban szanatóriumok és kozmetikai intézetek vannak ölebek és macskák számára, ahol orvosok, fodrászok és masszőrök százai állanak a „dédelgetettek” rendelkezésére. Egy északamerikai kutyaszanatórium árai például: fejmosás 25, pedikűr 10, ultraviolett-besugárzás 10, szemöldökritkítás 5, tartós hullám 90, kúra az elhízás ellen 300 pengő. – Külön temetők vannak kutyák számára, hatalmas, művészi kapuzattal, ahol szebbnél-szebb síremlékeken állatimádással felérő búcsúsorok olvashatók (Párizs). – Elmondják ezekben a kutyákat, macskákat „imádottnak”, „felejthetetlen szép lélek”-nek, élte virágjukban elhunytnak. – Pártfogásukat kérik a másvilágról, s ha – úgymond az egyik – az a sorsom, hogy veled nem találkozom a másvilágon, nincs számomra mennyország.”
(Dr. Tarnóczy János: Az Eucharisztia fénykörében… Budapest, 1938. Korda R. T. Nyomda. 15-16. old.)
Amint látható, nem mai az idézet. Mindenesetre az ember felkészülhet, hogy ilyenkor bizony könnyen a fejéhez vágják: „Nem is szereti az állatokat!” Pedig aki tud olvasni, netán még gondolkodni is, nagyon jól tudja nyilván, hogy egyáltalán nem erről van szó, hanem a címbeli kérdésről.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
