Hosszan sorolhatnánk a fegyveres összetűzéseket és a politikai konfliktusokat, amelyekben az iszlám két fő irányzatának képviselői, a síiták és a szunniták állnak szemben egymással. Az iszlám vallás 632-ben, Mohamed próféta halála után szakadt két irányzatra, a két csoport azon különbözött össze, hogy ki legyen Mohamed utóda.

Az egyik csoport – amit leginkább a déli arabok képviseltek, ahol korábban már az öröklésnek, a földtulajdonnak volt egy nagy hagyománya – úgy vélte, hogy mindenképpen leszármazási alapon kell az utódlásnak történnie. Az északi arabok, akik általában nomádok voltak, pedig úgy gondolták, hogy a közösség legalkalmasabb emberének kell a muszlimok élére állnia. Ez a gyökere a síita és szunnita különválásnak – nyilatkozta Sayfo Omar közel-kelet szakértő az M1 Világ című magazinjában.

A szunniták Abu Bakrt választották vallási vezetőjüknek

A déliek, a síiták úgy gondolták, hogy Mohamed veje és unokatestvére, Ali a próféta törvényes utóda. Az északiak, a szunniták viszont Abu Bakrt választották vallási vezetőjüknek. A két irányzat különböző területeken terjedt el, és a regionális, illetve az életmódbeli különbségek hatottak a két vallás szervezeti felépítésére.

A tizenkét imámos síita irányzat, ami a legnagyobb síita irányzat, nem véletlenül a perzsa területeken gyökerezett meg. A perzsa papi struktúra alapvetően iszlamizálódott, ami azt jelenti, hogy a perzsa iszlám, vagyis a síita iszlám, a katolikus egyházhoz hasonlóan, hierarchikus berendezkedésű – közölte a szakértő.

Ezzel szemben a szunnita iszlám, ami az Arab-félsziget hagyományait viszi tovább, a protestáns egyházhoz hasonlóan, lokálisan szerveződik. A döntéshozatal és a vallási vélemények is helyi szinten születnek – tette hozzá.

A Közel-Kelet lakosságának körülbelül az egyharmada síita

Míg a világon összesen a muszlimok 85-90 százaléka tartozik a szunnita, és mindössze 10-15 százaléka a síita irányzathoz, a Közel-Keleten körülbelül a lakosság egyharmada síita. A két irányzat képviselői között mindig is voltak kisebb-nagyobb ellentétek, ám ezek nem voltak annyira súlyosak, mint napjainkban.

A vallás mindig is egy mobilizáló erő volt a Közel-Keleten, illetve az iszlám világban. 1979-ig a síita és szunnita különválás, ellentét nem volt annyira meghatározó, mint napjainkban. Szaddám Huszein előtt Irakban síiták és szunniták össze is házasodhattak adott esetben, egy törzsön belül – húzta alá Sayfo Omar.

A dél-libanoni, illetve libanoni Jabal Amel-i síita előkelők gyakran találkoztak a szaúdi uralkodóval, akivel törzsi kötődéseik voltak. Az 1979-es iráni iszlám forradalom viszont mindent megváltoztatott – fűzte hozzá.

Khomeini exportálni akarta az iszlám forradalmat

Ruholláh Khomeini ajatollah az iszlám vallásban találta meg azt az erőt, ami képes volt egységbe tömöríteni az irániakat, és elérni, hogy az ország szembeszálljon a nyugati hatalmakkal. Az ajatollah az egész Közel-Keletet fel akarta rázni, exportálni akarta az iszlám forradalmat. A síiták megerősödését azonban a szunniták fenyegetésként élték meg.

Ez volt többek közt az iraki-iráni háborúnak is az egyik kiváltó oka, mivel Szaddám Huszein veszélyként érzékelte azt, hogy egy külső hatalom megpróbálja a saját befolyása alá hajtani az ország többségi lakosságát kitevő síitákat – húzta alá a szakértő.

Több területen a szunniták is radikalizálódtak

Hasonló a mostani szaúdi, illetve öböl-menti és iráni konfliktusnak is a gyökere, hiszen többek közt Szaúd-Arábia lakosságának 25 százaléka síita, ráadásul olajban gazdag, keleti tartományokban élő síita. Ezáltal Szaúd-Arábia komoly fenyegetésnek érzékeli azt, hogy Irán a helyi síita lakosságon keresztül politikai befolyásra tör – fejtette ki Sayfo Omar.

A síita iszlám forradalom hatására azonban több területen a szunniták is radikalizálódtak, és a Közel-Keleten fellángoltak a vallási irányzatok mentén kialakuló politikai, illetve fegyveres konfliktusok. A szunnita-síita ellentét azóta sem csillapodott.

m1

Hunhír.info