…A mai kultúrharc egyik oldalán a nyugatias modernitás deszakrális civilizációjának ügynökei próbálják a káosz felé vezető létszerveződési módjukat végsőkig védeni, a „szabadság” nevében, ami esetükben a korlátlan továbbpusztítás szabadságát jelenti. A másik oldalon pedig azok, akik még reménykednek abban, hogy ez a pusztítás visszafordítható…

A nyugatias civilizáció pusztulását – és ezzel az egész általa irányított világberendezkedés összeomlását – már semmilyen módon nem lehet megakadályozni.

Nem előjelek nélkül ugyan, de váratlan drámaisággal lángolt fel újra az a valami, amit kultúrharcnak szokás nevezni. Maga Orbán Viktor is arról beszélt, hogy az elmúlt nyolc év főként a magyarság anyagi-fizikai létezését próbálta sikeresebbé tenni, de a neheze, a nagy és kikerülhetetlen szellemi fordulat még csak ez után következik. Érdemes talán töprengeni arról, mit is takar a kultúra fogalma, s miért is lesz azonnal szellemi polgárháború e komplexum legkisebb elmozdulásaiból is. Előre bocsátva azt, amit az ezzel kapcsolatos lexikonbeli szócikkek is állítanak, miszerint a kultúrának nincs és nem is lesz – mert nem is lehet – egységes definíciója.

A konfliktusnak, a kultúrharcnak éppen az az egyik legdöntőbb eleme, vagyis az, hogy magának a kultúrának a meghatározásában sincs egyetértés, bár a szó eredete mégis csak jelez valamit. A kultúra (latinul cultura, a colo, colere, azaz „művelni” igéből származik) eredetileg a föld megművelését jelentette. A föld megművelésének módja, lévén ez az emberi létezés alapja, a hagyományos szakrális világban egyet jelentett a létszerveződés módjának megalapozásával. A kultúra legősibb szinten tehát a szakrális, vagyis a lét megértésére és az így megértett létbe való türelemmel, szelídséggel, alázattal való beleilleszkedésre, létharmóniára törekvő létértelmezés, illetve az erre épülő létberendezkedés módját jelentette.

Érdemes lenne eltöprengeni azon is, hogy a humanus, a humus és a humilius, vagyis az ember, a föld és az alázat szavak legősibb gyökere azonos lehet. A napjainkban az egész Földet elbizakodottan felszámolni igyekvő, globális csúcsragadozóként pusztító „ember” hosszú utat tett meg az eredettől máig, és az egész kultúrharckérdés megértéshez alighanem végig kellene járni ennek az útnak minden állomását, bármilyen sok keserves dologgal is kellene szembesülnünk közben.

A mai kultúrharc egyik oldalán a nyugatias modernitás deszakrális civilizációjának ügynökei próbálják a káosz felé vezető létszerveződési módjukat végsőkig védeni, a „szabadság” nevében, ami esetükben a korlátlan továbbpusztítás szabadságát jelenti. A másik oldalon pedig azok, akik még reménykednek abban, hogy ez a pusztítás visszafordítható. A kultúra tehát eredendően szakrális létértelmezés, és erre épülő létberendezkedés ugyan, de, mint minden, ami az anyagi-fizikai létbe van belevetve, egy idő után elfárad, kiüresedik, megmerevedik, élősdivé válik, s innentől már nem kultúra többé, hanem civilizáció.

A civilizáció minden szakrális „nagykultúra” utolsó, önfelemésztő szakasza, amelynek a végén a lét már nem kérdezi, hogy akarsz-e végleg humusszá válni, mert egyszerűen azzá lesz, így e humuszban a legelbizakodottabb civilizáció is „alázatossá” szelídül végül. Ez megy majd végbe azzal a „valamivel” is, amit Nyugatként ismerünk, és ami egykor kultúra volt, ma viszont az önfelszámolásának utolsó fázisába lépő civilizáció csupán.

És itt igazából akár be is fejezhetném ezt az írást, miután ebből a nézőpontból az egész kultúrharc értelmetlen, hiszen világot meghatározó, kultúrából civilizációvá silányult Nyugat, nyugatias létmód nem tud már többé kultúraként értelmeződni. Ami miatt mégis folytatnám kicsit a mondandómat, az az, hogy ez a konfliktus már nem a múltról és a jelenről szól, hanem a jövőről. A nyugatias civilizáció pusztulását, és ezzel az egész általa irányított világberendezkedés összeomlását, már semmilyen módon nem lehet megakadályozni.

Ám lehet, és kell is a végleges szétesés, bukás, káoszba hullás folyamatát lassítani, és mindeközben világra hozni azokat a szellemi pilléreket, amelyek majd az újabb szakrális létértelmezés, és az erre épülő létberendezkedés alapját képezhetik. Érdekes, hogy maga a kultúrkampf kifejezés 1870 után keletkezett, és ezt írja róla a lexikon: Otto von Bismarck kancellár által az egyház világi befolyásának megtörésére indított küzdelem Németországban a katolikus egyház és az őt támogató politikai erők ellen.

Amiről a lexikon itt beszél, az nagyjából az alábbi folyamatot jelenti. A történelmi szakrális német nemzetet a harmincéves háború poklába lökve felszámolta a nyugatias modernitást megalapozó globális fődestruktőr. Kegyesen megengedte azonban, hogy a helyén egy „szigorúan ellenőrzött” konstruált államnemzetként létező második birodalom jöjjön létre, ami természetesen már a nyugatias modernitás deszakrális rendjére épült. A keresztény egyházak ezt naiv módon úgy értelmezték, hogy akkor talán nyílhat esély arra, hogy a szakrális lételvek és -gyakorlat némi teret nyerjen, ám a fődestruktőr „megbízását” precízen végrehajtó vaskancellár kíméletlenül leverte ezt a kísérletet.

A huszadik század „harmincéves” háborújában (1914–1945) egy újabb „vaskancellárjával” a szakralitás utolsó mozzanatait is brutálisan felszámoltatja a fődestruktőr, hogy a helyén létrehozza azt a multikulturális moslékot, amelyet ma német kultúrának kell hívni. Ám a jelek arra utalnak, hogy még ez sem elég „biztonságos” számára, és most „szintet” lépve készül újabb „letörésre” a lepusztítási lejtőn. A kultúrharc hirtelen fellángolása Magyarországon, és várhatóan egész Európában, erre adott immunválasz. Megkésett és reménytelen, mert a végleges szétesés felé vezető folyamat már nem visszafordítható. Kultúrharcunk léttörténeti értelemben már nem a mának, és közel jövőnek szól, hanem annak a leendő létberendezkedésnek, amelynek így szellemi előkészítői lehetünk.

MHO

Hunhír.info