Nem csak a politikai uborkaszezon tette, hogy az elmúlt napok talán legfajsúlyosabb híre Orbán Viktor Tusványosi Szabadegyetemen elmondott beszéde volt. Közismert, hogy a miniszterelnök évek óta ezen a nyári programon hirdeti meg politikája legfőbb céljait.
Bizonyára sokáig lehetne elmélkedni azokon az ellentmondásokon, melyek a miniszterelnök beszédét jellemezték. Azon, hogy új korszak építésére érzi magát feljogosítva, túllendülve azon a tényen, hogy az ország fele nem rá szavazott és egy igazságos rendszerben szűk parlamenti többsége is alig volna. Esetleg azon, hogy azt a Jean-Claude Junckert támadja, akit a Fidesz és társai jelöltek az Európai Bizottság élére. De merenghetnénk azon is, hogy Orbán Viktor hogyan képes úgy beszélni a székely autonómiáról, hogy pártja 2005-ben ígéretét megszegve, feltétel nélkül szavazta meg Románia uniós csatlakozását. Én azonban nem Orbán Viktor kalandorpolitikájának pillanatnyi és változó elemeivel szeretnék foglalkozni – ezt megteszik helyettem azok is, akik számára az ellenzéki politizálás kimerül a pillanatnyi reakciókban. Szerintem a mi felelősségünk ennél nagyobb. A kihívásokat viszont szívesen fogadom és az Orbán beszédében foglaltak valóban kihívást jelentenek mindazoknak, akiket foglalkoztat Európa és Magyarország jövője.
A miniszterelnök ugyanis már európai szinten kíván harcolni és nem csak a politikai, hanem a kulturális szférában is: „A korszak egy sajátos és jellemző kulturális közeg. A korszak egy szellemi természetű rend, egyfajta közös hangulat, talán ízlésvilág is, egyfajta viselkedési mód. A rendszert, a politikai rendszert általában szabályok és politikai döntések adják, a korszak azonban több ennél” – mondja ő és ebben kivételesen nem téved.
Valóban, a következő évek nagy kérdése az, hogy Európa megtalálja-e végre saját identitását, azt, hogy mi az, ami bennünket összeköt. Enélkül kultúránk halálra van ítélve. Sajnos az elmúlt hatvan évben az európai elit valóban adós maradt azzal, hogy a sokszínűség jelszaván és hasonló közhelyeken túl valódi szellemi muníciót adjon nemzeteinknek. Tekintsünk hát korábbra: úgy gondolom, hogy Európa kultúrája nagy félelmek és még inkább nagy remények szülötte. Mindig is voltak olyan nagy ellenségképek, melyek ideig-óráig összekovácsolták Európa népeit. Gondoljunk akár az iszlám középkori előretörésére, vagy a kommunizmus időszakára. Ilyen képek most is vannak, ám Európát nem ezek határozzák meg. Sokkal inkább jelentik Európát a közös erkölcsi, vallási alapok, vagy azok a nagy kiegyezések, melyek hosszú időre békét hoztak kontinensünknek. Ilyen a görög filozófia, ilyen a római jog és ilyen a kereszténység, vagy éppen az 1815-ös bécsi kongresszus rendszere. Ha ezekre gondolunk, a stabilitás, a szolidaritás, a közösségért érzett felelősség és a kiszámíthatóság jut eszünkbe. Európa sikeres időszakai nem a konfliktus, hanem a béke, a kiszámíthatóság által generált fejlődés időszakai voltak.
Orbán Viktor és a NER éppen ezekkel az értékekkel áll szöges ellentétben. A NER nem béke, hanem folyamatos konfliktus, a NER nem szolidáris, hanem elnyomó, a NER nem szociális, hanem egy szűk kör pénzügyi és politikai uralma, a NER nem kiszámítható, hanem hatalmi érdekek függvényében folyton változó. Magyarország ma nem fest európai képet. Nem egy nyugodt, építkező, békés ország, hanem egy konfliktusos, veszekedő ország, amelynek törvényei hetente változnak a széljárás szerint. Ezért Orbán víziója arról, hogy az ő rendszere legyen Európa jövője, vagy merő illúzió, vagy maga az ázsiai hódítás és kultúránk végnapjait jelenti. Szögezzük le: Orbán kulturális harca nem európai, nem magyar és nem a miénk. Az ellenfeleink részben azonosak, ám mi európai, Orbán pedig ázsiai módszerekkel győzné le őket. A NER ajánlata nem egy erős, keresztény és nemzeti meghatározottságú Európa, hanem egy acsarkodó, önmaga hibáiba belegabalyodó, az emberi értékeket és a szabadságot tagadó, végül saját magát fölfaló rendszer. Persze láttunk már ilyet a huszadik században, kérdés, hogy ismét szükségünk van-e rá? Szerintem nincs.
Mire van hát szükségünk? Kiszámítható mindennapokra, tervezhető jövőre. Európától szolidaritásra, a magyar kormánytól pedig szociális érzékenységre van szükség. Nem arra van szükség, hogy a kereszténységről lózungokat hallgassunk, hanem arra, hogy vezetőink magukon kezdjék a keresztény értékek gyakorlását. Nem üres szavakra van szükségünk a szabadságról, hanem hogy valóban mi dönthessünk a sorsunkról a kormány helyett. A szólásszabadságról ne prédikáljunk, hanem nézzünk körül otthon, hogy van-e még újság reggel, amit elolvashatunk? A nyugati liberális értelmiség tévedéseit ne a keleti despotizmussal, hanem a valódi Európával győzzük le. Ez ugyanis az, amit tényleg várunk és keresünk.
Hunhír.info
