80 éve, 1938. június 19-én jutott el a magyar labdarúgás első igazán nagy nemzetközi sikeréhez. Olyan sikerhez, melyről ma már álmodni sem merhetünk, melyet az akkori gyermek, vagy fiatal generáció még a hetvenes és nyolcvanas évtizedben is büszkeséggel és örömmel mesélt el gyermekeinek.

Ismeretes, hogy az első labdarúgó világbajnokságot 1930-ban rendezték, döntőjét Uruguay nyerte meg Argentína ellen.

A következő világbajnokságra 1934-ben került sor Olaszországban. A fasiszta rendszer által a fiatalok nagy tömegei számára a tömegsport lehetőségét megteremtő dopolavoro (munka utáni elfoglaltság) megszervezése, valamint a tudatos sportpolitika meghozta eredményét, a döntőben Olaszország legyőzte Csehszlovákiát 2:1 arányban.

Az 1938-as labdarúgó világbajnokságot Franciaország rendezte. A döntő 16 csapatosra tervezett mezőnye 15 csapatra csökkent: a selejtezőkön sikeresen túljutott Ausztria az Anschluss miatt már nem indult. A világbajnokságon ott voltak a korabeli labdarúgás élvonalát jelentő csapatok Európából és Dél-Amerikából. Nem voltak csoportmérkőzések, egyenes kieséses rendszerben lehetett eljutni a döntőig. A selejtezők június 4. és június 16. között zajlottak.

Röviden összegezve, a dr. Dietz Károly szövetségi kapitány által irányított magyar válogatott három győztes mérkőzéssel érkezett el a döntőig. Az első győzelem könnyűnek tűnt, válogatottunk 6:0 arányban múlta felül Reimsben Holland-India (Indonézia) válogatottját. Ezt Lille stadionjában a Svájc elleni 2:0-as, majd a Svédország elleni Párizsban elért 5:1 arányú győzelem követte. Az olasz válogatott talán nehezebb úton, Norvégia, a házigazda Franciaország, végül pedig Brazília legyőzésével jutott el a döntőig, melyre június 19-én a Stade Olimpique de Colombes gyepén került sor. Csak zárójelben, e stadion 1971-ben egy magyar diadal színhelye volt, mikor válogatottunk főként újpesti klasszisai brillírozásával legyőzték a franciákat. De térjünk vissza 1938. június 19-hez!

A mérkőzést a francia Capdeville játékvezető vezette. A két csapat a következőképp áll fel:

Magyarország: Szabó Antal – Polgár Gyula, Bíró Sándor – Szalay Antal, Szűcs György, Lázár Gyula – Sas Ferenc, Vincze Jenő, Sárosi György, Zsengellér Gyula, Titkos Pál

Olaszország: Olivieri – Foni, Rava – Serantoni, Andreolo, Locatelli – Biavati, Meazza, Piola, Ferrari, Colaussi

Mindkét csapat az akkori támadó labdarúgás 1-2-3-5-ös rendszerében állt fel. Vittorio Pozzo csapata jelentős technikai- és támadókapacitást képviselt.

A magyar győzelmi remények csak viszonylag rövid ideig éltek. Bár Colaussi már a 5. percben megszerezte az azzurik számára a vezetést, Titkos Pál a 7. percben történt egyenlítő gólja ismét felébresztette a magyar reményeket. Piola a 16. percben elért góljával, majd Colaussi a 35. percben történt ismétlésével a kétségtelenül jobban játszó olaszok 3:1 aranyban elhúztak. A második félidő 70. percében dr. Sárosi szépítése ismét felcsillantotta a magyar reményeket, azonban Piola a 82. percben beállította a végeredményt.

Ez az Itália már nem az 1920-as évek előtti, klerikális, félfeudális örökséggel terhelt liberális rendszere, hanem egy modern, társadalmi, kulturális viszonyaiban páratlan fejlődést felmutató, szociális-korporatív országa volt, melyet a nemzetközi kapcsolatokban is a méltányosság vezetett.

A fasiszta ventennio (20 év) szinte minden társadalmi csoport számára fejlődést, anyagi-egzisztenciális előrelépést, jogkiterjesztést hozott. Az olasz politika a legnagyobb megértést és együttérzést tanúsította a Trianonban feldarabolt Magyarország irányába is.

Benito Mussolini 1936. november 1-én a milánói Dóm téren tartott beszédében hangot adott annak a véleményének, hogy Magyarország igazságának érvényre kell jutnia.

A korszak olasz ifjúsága megértette és elfogadta a rendszer nemzet- és társadalompolitikai elveit, a nemzetközi méltányosságra vonatkozó értékítéletét. Tavaly az anyák napját az Olasz Labdarúgó Szövetség Silvio Piola édesanyjának dedikált mezével köszöntötte, melyen a Savoyai-ház címere mellett a fasiszta jelképek is szerepeltek. Természetes, hogy ezt nagyszabású antifasiszta tiltakozáshullám követte, ami lényegében senkit sem érdekel.

A korszak olasz sportolói, ifjúsága megértést, együttérzést nyilvánítottak ki Magyarország iránt. Horák Béla, az ismert helytörténész Bugac idegenforgalmáról írt művében olvashatjuk, hogy az olasz vízilabda válogatott 1940 augusztusának végén Kecskeméten szerepelt, majd kirándult az akkor nemzetközi hírnévre szert tett Bugacra. Itt az istállók, a lovas program megtekintését követő vacsorán az olasz vízilabdázók a magyar Erdélyre emelték poharukat.

Mára nemcsak a korabeli olasz-magyar politikai és sportkapcsolatok merültek a feledésbe, hanem a magyar labdarúgás első igazán nagy nemzetközi sikere is. Mikor joggal, rendszeresen említésre kerülnek az aranycsapat sikerei, sőt a londoni győzelem napját a magyar labdarúgás emléknapjává minősítik, mint a nemzeti történelem fontos eseményét, az első világbajnoki ezüstéremről szinte alig esik szó. Pedig ez a magyar sportsiker a Horthy-korszak tudatos és építő sport- és testnevelés-politikájának volt köszönhető.

A mai labdarúgó világbajnokság lázában jó lenne a 80 évvel ezelőtti eredményre egy pillanatra visszatekinteni. Gondolkodásban, lélekben mindenkit erősítene, gazdagítana.

Károlyfalvi József – Hunhír.info