…Ezért botrányos, hogy a magyar állam még mindig gyakran az ellenségeit jutalmazza és tünteti ki, miközben továbbra sem jut pénz és akarat a magyar történelem dicső fejezeteinek megfilmesítésére, a magyar sorsszínházat megvalósító társulat egyik napról a másikra élve folyamatos létbizonytalanságban alkot, segítség híján megszűnik az elmúlt hetven év egyetlen konzervatív, nemzeti szemléletű történelmi magazinja, az utóbbi időszak legnézettebb magyar filmje, a Lovasíjász pedig nem fér be a filmhétre…
Tanulságos és fontos vita bontakozott ki – végre – a hazai kulturális élet viszonyairól, különös tekintettel a közfinanszírozásra. Szakács Árpád újságíró a Magyar Időkben megjelenő Kinek a kulturális diktatúrája? című cikksorozatában lefegyverző adatgazdagsággal világít rá arra a hajmeresztő anomáliára, hogy bár a fekete öves balliberális agitátorok minden létező hazai és nemzetközi fórumon eszelősen rágalmazzák Magyarországot, közülük számosan jutnak közvetlenül vagy közvetve az általuk rágalmazott államtól származó közpénzhez, nyilvánossághoz.
Többek között – mint ez a megdöbbentő adatzuhatag Folytatódik a rettegők cirkusza című, április 26-án megjelent fejezetéből kiderült – Konrád György, aki Nicolae Ceausescu végzetét, azaz a hitvesével együtt történő agyonlövetést álmodta Orbán Viktor számára. A balliberális agitátor ezek után mégis a közpénzből működő Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelhette a 85. születésnapját az övéi társaságában – remélhetőleg legalább a tortát nem mi, magyar adófizetők álltuk… És a névsor végeláthatatlan hosszúságban folytatódik.
Szakács Árpád okkal-joggal teszi szóvá a ballib hitbizományok sok évtizedes botrányos bebetonozottságát. A kultúra, de tágabban a tudatformálás harcterén mindmáig nemhogy áttörést, de még kiegyenlített viszonyokat sem sikerült elérni.
Ha őszintén szembenézünk a valósággal, akkor bizony e téren van miért szégyenkeznünk, van mit bepótolnunk. A mi saját konzervatív, nemzeti táborunk felelőssége is, hogy sokáig szemérmesen kitértünk az efféle viták elől, mondván: most épp nem aktuális, mert választások előtt, közben, után vagyunk. Így kibeszéletlenül maradtak fundamentális kérdések, pedig létünk szellemi alapjairól van szó. A tudatformálás ugyanis lélekformálás. Akié a lehetőség, a nyilvánosság, az azt jelentős részben biztosítani képes erőforrások sokasága, az uralja a lelkeket.
Nemcsak az irodalmi élet érintett, nemcsak az a tény elfogadhatatlan, hogy a magyar kultúrdiplomáciának mindmáig nincs befolyása arra, hogy mely írók műveit fordítják le külföldi nyelvekre, és így kiknek az optikáján keresztül láttatják Magyarországot külhonban, hanem számos más művészeti ág esetében ugyanez a helyzet. Az öncélú, unalmas, idejétmúlt rendezői egoszínjátszás emblematikus figurája, a balliberális propagandistaként is hírhedt, a szerencsére kimúlt Heti hetes című prolishow-ban évekig gyűlölködő Alföldi Róbert például folyamatosan önnön elnyomásáról óbégat a hazai és a nemzetközi elvbaráti médiában, miközben két rettegés között a Magyar Állami Operaházban rendezhetett, nemcsak a markába, hanem a konzervatív nemzeti tábor képébe röhögve.
Persze tudjuk, ilyenkor jön a bicskanyitogató magyarázat, amely szerint nem a politikai álláspont, hanem a művészi minőség számít. Tetszetős, ámde velejéig hamis érvelés. Ha ugyanis ez számítana, akkor például Csurka István darabjait orrba-szájba játszanák a magyar színházak. Szóljon, aki az elmúlt 30 évben – egy-két kivételes alkalomtól eltekintve – találkozott Csurka-darabbal a teátrumok repertoárján!
De nem csak az MDF-alapító író munkásságának kiradírozására törekszik az alig-alig ellensúlyozni próbált színházi-irodalmi maffia. A magyar színpadokon, sajnálatosan az elszakított országrészekben is, ahol ijesztő mértékben fertőz az SZDSZ-vírus, létünk valósága helyett jobbára szexuális aberrációk, mentális defektusok sorjáznak, kétfelvonásnyi tömény ordítással előadva.
A színház világát ma nagyrészt az emberi lélek sötét bugyrainak démonjai uralják, tort ül az öncélú formabontás és a korláttalan alpáriság, a megriadt közönségre katarzis helyett bomlott elmék lelki tusáinak rettenete zúdul. Mindezt újragondolásnak és modern művészetnek nevezik, pedig egészségesebb korokban jobbára az elmekórtan felségterületére tartozna.
Mint Boros Attila írja Színház vagy erőszak? című publicisztikájában (Magyar Idők, 2018. március 26.): „Tudomásul kellene végre vennie világszerte a színházi maffiának, hogy egy mű átírása nem azonos a rendezéssel. (…) A színpadra állítók ma már nyíltan saját neoliberális politikai világnézetüket, zavaros gondolatok, ideológiák tömegét zúdítják a gyanútlan közönségre, amelynek fogalma sincs arról, hogy valójában mit is lát.
Ma már tudjuk, mert nyakig benne élünk, hogy több évtizedes céltudatosan előre megtervezett szellemi és politikai bomlasztó háttérmunka eredménye ez is. (…) Ma már tudjuk: a színházakban eluralkodott rendezői terror (…) csak a felszín és következmény. A szálak jóval mélyebbre vezetnek, és ez már nem művészeti kérdés. A XX. század materializmusa, a nemes eszmék és eszmények kétségbe vonása, a transzcendencia, a szakralitás tagadása, ez a nihilbe vivő szellemiség jelenik meg ezekben az átértelmezett, meghamisított, adott esetben a mítoszt, a vallást, a szerelmet, a legendát is kicsúfoló színházi produkciókban.”
És ezek a produkciók közpénzből finanszírozott színházakban futnak. De ugyanez a helyzet más művészeti ágakban is, például a film világában. Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmje 2017-ben elnyerte a Berlinale Arany Medve-díját. Hurrá! Csakhogy a rendező – aki 17 év után forgatott újra, köszönhetően a Magyar Nemzeti Filmalap 420 millió forintos támogatásának – azon melegében interjút adott a német közszolgálati (hahaha!) Deutschlandradiónak, így gyalázva Magyarországot: „Szívesen volnék büszke a hazámra, de már hosszú évek óta nem tudok az lenni.” És hozzátette, hogy ebben az országban az állam módszeresen lerombolja a demokráciát. De azért a demokráciaromboló állam intézményétől lecsorgott rongyos 420 milliót hősiesen elfogadta.
A ballib pofátlanságnak bizony nincs határa. Nemes Jeles László, aki 321,6 millió forintot kapott a Magyar Nemzet Filmalaptól a Saul fia című, Oscar-díjas holokausztfilmjére, a főszereplő Röhrig Gézával együtt Kossuth-díjat vehetett át 2016. március 15-én. Na meg a vele járó pénzt, a nominál átlagkereset hatszorosát, ami abban az évben 11,7 millió forint volt. Még meg sem melegedett a zsebükben a jó magyar forintocska, máris ott találták magukat az Országház előtt tüntető, akkor éppen kockás inget viselő balliberális csapatban.
A könnyűzenében sem jobb a helyzet. A Quimby zenekar – amelynek neve az angol szlengben többek között víz alatti szellentést jelent – 2016-ban fellépett a magyarországi közpénzből is finanszírozott tusnádfürdői szabadegyetemen (közismert nevén Tusványoson), az együttes jóízűen fölnyalta a gázsit, de ez egyáltalán nem akadályozta a frontember Kiss Tibort abban, hogy a magyar kormánynak címzett „költeményében” így gyűlölködjön: „Miért b…átok szét az országomat, miért rúgjátok hasba az ápolót, miért ültetitek szamárpadba a tanárokat, miért szarjátok szájba az álmodót?” Kiss egyébként ezen opusában ekként foglalta össze jellemesnek csöppet sem nevezhető léte lényegét: „Én pióca leszek a pusztulásban, és szívom majd a véretek.”
Stimmel.
Ezért botrányos, hogy a magyar állam még mindig gyakran az ellenségeit jutalmazza és tünteti ki, miközben továbbra sem jut pénz és akarat a magyar történelem dicső fejezeteinek megfilmesítésére, a magyar sorsszínházat megvalósító társulat egyik napról a másikra élve folyamatos létbizonytalanságban alkot, segítség híján megszűnik az elmúlt hetven év egyetlen konzervatív, nemzeti szemléletű történelmi magazinja, az utóbbi időszak legnézettebb magyar filmje, a Lovasíjász pedig nem fér be a filmhétre.
Persze demokrácia van, virágozzék ezerféle virág, de a nemzetépítő államnak nem csupán joga, de kötelessége is a kulturális identitását érvényesíteni. A sötét lelkek magamutogató önmegvalósítását finanszírozzák a saját zsebükből azok, akik mindenáron az efféle produktumokat akarják fogyasztani. A magyar állam nem lehet értéksemleges. Az úgynevezett – egyébként teljességgel szubjektív megítélésű – minőség sem jelenthet kibúvót. Sőt! Minél nagyobb a tehetség, annál nagyobb a bűn, mert annál szélesebb körű és ártalmasabb a hatás. Ideje rendet vágni a kultúra világában, igenis értékalapon osztva támogatást és elismerést, hermetikusan elzárva a közpénzektől és bármiféle állami kitüntetéstől a saját hazáját gyalázó-köpködő nemzetellenes szubkultúrát.
Ágoston Balázs
Hunhír.info