A Radnóti Színház aktuális évadának utolsó bemutatója egy ősbemutató volt, Závada Pál Egy piaci nap című regényének színpadi premier­je. A politikai áthallásokban bővelkedő előadást sokan tabudöntőnek nevezték. De valóban az? Aligha.

Miről is szól a Mohácsi testvérek által színpadra alkalmazott mű? Ebben maga a szerző segít nekünk, aki egy napilapnak adott interjúban értelmezte az azonos című könyvéből színre vitt darabot, és figyelmeztetett a történet áthallásaira, ha azok mégsem lennének olyannyira egyértelműek.

Závada Pál ugyanis elárulta, hogy a színdarab ­piaci hisztériája könnyen eszünkbe juttathatja a kormány uszító plakátjait és az egész médiát elárasztó gyűlöletkeltést, meg hát egy „színházi előadás akkor is erősen politizál, ha a saját eszközei­vel dolgozik”.

Persze a gyűlöletkeltéshez befogadóközeg is kell, a felbujtandók, akik valamilyen oknál fogva könnyen ráharapnak a gyűlölet csalijára, a valós történelmi eseményből kiindulva – az 1946-os kunmadarasi pogrom – nem mások, mint az egyszerű falusi emberek, akiket meglehetősen egysíkúan és lenézően ábrázolnak.

A színdarab értelmezéséhez persze figyelnünk kell a kortárs művészek múlthoz való viszonyára is, amelyet nagyon világosan fejtett ki Lengyel Balázs, a Lajkó – Cigány az űrben rendezője, amikor elmondta, hogy „az egyetlen létjogosultsága minden múltban játszódó filmnek, ha el akar mondani valamit a jelenről. Ennek két vetülete van: elmeséli, milyen ma élni, a másik pedig az aktuálpolitikai”.

Egyenes ars poetica, és ez az Egy ­piaci nappal sincsen másképpen, amelyet Mohácsi János rendezett. Závada ebben a pogrom lelki okait boncolgatja, és arra keresi a választ, hogy miképpen történhetett meg egy ilyen tragikus esemény a második világháború után, és hogyan vált az ember embertársának farkasává.

Az összefolyt idősíkokkal játszó cselekmény, amelyre mindenki máshogy és másképpen emlékezik, a következő: a lágerekből visszatérnek a kunvadasi zsidók, megtudják, hogy már mások laknak az ingatlanjaikban, a ­helyiek mindent tagadnak és magyarázkodnak – „ott se voltam” –, káosz és feszültség keletkezik – a helyi kommunista párttitkár is zsidó, ahogyan a szociáldemokrata férfi is –, majd meglincselnek egy zsidó tojáskereskedőt.

Mindezeket persze a népbírósági tárgyalásról tudjuk meg, retrospektíven, meg a két női főszereplő, Hadnagyné Csóka Mária (Radnay Cilla) és Irén (Martinovics ­Dorina) beszélgetéséből.

Csakhogy szándéka ellenére a bűnbakképzés társadalmi, pszichológiai folyamatáról szinte semmi újat nem mond a darab, csak megismétli és persze dramatizálja a közismert társadalomtudományi közhelyeket: álhírek terjednek – a zsidók gyerekeket darálnak a kolbászba –, amelyeket mindenki hisztérikusan felkap, a hangulat egyre fokozódik, a falusiak persze egymagukban nem mernek lincselni, ezért fokozatosan kialakul az ehhez szükséges cinkosság közöttük, a tett után pedig még jobban elszabadulnak az indulatok, miután átlépnek a Rubiconon, már nehéz megállni.

Závada Pál mindennek az okát egyértelműen a nacionalizmus népópiumában találja meg, mert amikor felcsengenek az olyan betétnépdalok, mint a Huszárgyerek – amelyet semmi kompromittáló dologgal nem lehet összekapcsolni –, vagy az olyan műdalok, mint az Árpád apánk; másra nem igazán gondolhatunk, mint arra, hogy ez a gyűlölet a magyar néplélekből következik, afféle néphagyomány.

És ha már néplélek, akkor még egy fontos megállapításhoz jut Závada a darabban, mégpedig ahhoz, hogy az emberek morálja a hazugság.

A kunvadasiak – akik egy fővárosi néző számára bizony a vidékieket jelképezik – feltűnően sokat káromkodnak és lépten-nyomon előkapják a pálinkát, majd körbeadják és meghúzzák (ebből meg a népi kultúrából merítenek erőt a lincseléshez).

Gyűlölködésükben és önhergelésükben pedig észre sem veszik, hogy mennyire önellentmondásba keverednek – a darab lényegében ez utóbbi szituációs­ humorból építkezik, amely helyzetek néha villanykapcsolóként váltanak át tragikussá. Ha pedig a kunvadasiak olyannyira fogékonyak a gyűlöletkeltésre, nem nehéz elképzelni, hogy egy kormányzati szinten és eszközökkel szított gyűlöletkeltés milyen hullámokat vethet a mindenkori magyar társadalomban.

„– Te, a zsidók, ezek visszajöttek! – A rigók? – Soványak, de zsidók!” – meg hasonló sziporkázó szóviccekkel van telis-tele az Egy piaci nap, persze egy-két jó poén is elhangzott néha, ám azon alig nevetett valaki a nézőközönségben. Jó pár szereplő pedig szinte végig ordítva beszélt – a ripacskodás határait súrolva –, ami nagyon zavaró volt.

„Előfordulhat-e az, hogy egy fölheccelt tömeg nekimegy valami kipécézett kisebbségnek, és közben maga mögött tudja a hatalmat, a törvényt és a rendet, a szembenállókat pedig törvényszegőnek és illegitimnek tekinti – mondjuk csak azon az alapon, hogy hiszen a választásokon le lettek szavazva, hát akkor miért nem fogják be a szájukat?” – vetette fel Závada Pál.

Az előadás végén pedig az egyik főszereplő elmondja, hogy Magyarország előbb-utóbb jó hely lesz, ahol lehet élni, majd mégis egy siratóénekbe kezdenek, de még a dráma csúcspontján, a lincselést követően, a „magyarok” elénekelték a Kossuth-nótát is, akárcsak április nyolcadikán este a Fidesz eredményváróján, a miniszterelnökkel együtt. Mindez persze nyilvánvalóan csak a véletlen műve.

Pataki Tamás – Magyar Idők

Hunhír.info