Nem kell kiemelkedő intelligencia, magas IQ, hogy felfogjuk, ha egy békében élő társadalomban rendre kevesebben születnek, mint amennyien természetes úton meghalnak, akkor nagy valószínűséggel megjósolható, hogy mikorra tehető az adott társadalom korábbi rendben történő működésének vége. Az elmúlt századokban népességfogyást kiváltó háborúk, pusztító járványok után fokozott ütemben nőtt a népszaporulat, és szinte évtizedek alatt helyreállt a demográfiai egyensúly, lásd a világháborúk utáni adatokat.

Nagyon eltérő tehát a helyzet, ha a népességfogyás külső okok miatt következik be attól, ha azt belső, magában a társadalomban fellehető pusztító okok idézik elő. Nálunk régóta, eddig nem tisztázott természetű (nagyban elhallgatott) belső okozatú népességfogyási helyzetről beszélhetünk, hiszen az elmúlt több mint hét évtizedben sem háború nem sújtott bennünket, sem olyan a népességet tizedelő járványok nem voltak, amelyek súlyos népességfogyást idézhettek volna elő. Ha viszont külső okok nem játszanak szerepet, akkor érdemes az azonos idejű hazai jelenségekkel a párhuzamot keresni, hátha azok szolgáltatnak valami fajta kielégítő magyarázattal.

És bizony szolgálnak is, mert ez az evidens magyarázat régóta a „szemünk előtt van”, de eddig még sosem érte el a közbeszéd szintjét. Tabu volt érdemben beszélni, legfeljebb legyintgetve, a népességfogyás tényéről, ez van alapon volt szokás tudomásul venni. Persze feltehetjük a kérdést, hogy vajon miért és milyen érdekből. Mert ez is jól illeszthető a társadalomról szóló szisztematikus hamis kommunikációs rendbe. Igen, a népességfogyás kialakulásának és növekedésének és az ország eladósodásának időben és mélységben is egymásra fektethető, jól megfeleltethető görbéjéről beszélhetünk.

Az 1973-ban kezdődő eladósodás az első, már a mindennapi életben is jól érzékelhető létnívósokkot 1979-ben okozta, amikor egy szép, napfényes júliusi napon a Kossuth Rádióban a hírolvasó nem győzte sorolni az aktuális áremelkedéseket, amelyek együtt a fogyasztói árszint tíz százalék körüli emelkedését tették ki, kompenzáció nélkül. Mindez logikus következménye volt az 1978-as riasztó méretű fizetésimérleg- deficitnek. A demográfi ai hatás a magzatfejlődés biológiai szabályait követve azonnal jelentkezett is: 1980-ban még több gyermek született, mint ahányan meghaltak, 1981-ben e tekintetben „nullszaldós” évet zártunk, 1982 óta pedig folyamatosan fogyunk.

A második hatalmas zuhanás a „legendás” álompáros, Bokros és Surányi megszorító országlását követte 1995 után. Szólni kell arról is, hogy az „eladósítási technikusok” rá is hangolták a társadalmat a kevesebb gyerekre. Már az eladósodás kezdetétől hangzott a „kicsit vagy kocsit” hamis dilemma, beindult a női egyenjogúságot túlhajszoló, viszont a hölgyeket a munkaerőpiacra félpénzen terelő agymosás. Erősen úgy tűnik, hogy az adósság terheit a kevesebb születéssel fizettük meg, valamint a társadalmi túlélő szövet romlásával, a társadalmi végromlási trend beindításával. A csökkenő születési szám mellett ugyanis járulékos következmény volt az általános egészségi állapot rohamos romlása és a korai halálozások növekvő száma.

Ma, nagyon helyesen, arról szól a kormányzati politika, hogy ez a trend megforduljon. Ehhez illendő tudni, hogy mindez mekkora, elsősorban anyagi erőforrás felhasználásával jár. Közelebb jutunk a megoldáshoz, ha előbb tisztázzuk, hogy a megelőző négy évtized alatt mennyi erőforrás-kivonás okozta a bajt. Nagyot nem tévedhetünk, ha az államadósság éves kamatterheit vesszük alapul. Ez a nemzeti jövedelemrész ugyanis rendszeresen külföldre távozott. Az éves kamatterhelés az érintett közel négy évtizedben átlagosan a GDP közelítően négy-öt százalékába került. Ha mai reálértéken számolunk, ez kitesz évi 1500–2000 milliárd forintot. Nem tévedünk nagyot, ha állítjuk, hogy ezt a felhalmozott demográfiai, de pénzben is mérhető deficitet kell a következő évtizedekben ledolgozni, a demográfiai trend megfordítására használni. Sőt, ennél is többet.

Hosszú ideig tehát az éves költségvetésünknek mintegy tíz százalékát kell erre a célra fordítani, ha sikert akarunk elérni. Mindez azonban puszta fiskális okoskodás, ezt magam is jól tudom, kellenek a közreműködő érdekeltek és az okos programok. Ötleteket kell meríteni azokból a történelmi időkből, amikor még a népességpótlás, akár a háborús károk elhárítása sem okozott különösebb gondot. A jórészt paraszti társadalmakban azért született a családokban számos gyerek, mert a családnak ez volt a jó, és a továbbéléshez erre volt szükség. Így volt biztosítható a folyamatos családi és társadalmi túlélés. Természetes volt, hogy az anyák fő feladata a több gyermek világra hozatala, felnevelése és az otthon körüli hasznos tevékenység. Mindez a család továbbélése érdekében történt, amit a szűkebb és tágabb család méltányolt is generációról generációra haladva.

Ma az a helyzet, hogy a „társadalom” az anyákat ebből a szerepkörből kiragadta a tömeges munkába állítással, munkájuk hasznának zöme azonban nem a családé, hanem társadalomé – de nagyon hiányzik a családból. A korábbi paraszti modellben érvényesült a gyerekvállalások terhei és hasznai közötti hosszabb távú generációs reprodukciót szolgáló kiegyenlítődés. Ma viszont az a helyzet, hogy nagyfokú aránytalanság állt be, a gyermekvállalás terhei maradtak a családokon, de hosszú távú hasznai még részben sem kerülnek vissza a családba, hanem azok is „társadalmasodnak”.

A gyermeket vállaló és otthon nevelő szülőnek nincs bére, nyugdíja sem lesz vagy kevés, ráadásul gyermekei későbbi munkavállalói befizetései is „társadalmasodnak”, abból közvetlenül az áldozatvállaló családba nem jut semmi vissza. (De vajon kellett négy évtized, hogy ennek az arányrendszernek a végzetes felborulást a végzet felé haladó demográfi ai ellehetetlenülésünk okán felfedezzük?) Az ilyen módon „társadalmasodott” jövedelmeket a társadalom eddig minden egyébre (főként adósságszolgálatra) használta, de ezzel egyben saját társdalomként történő túlélését ásta alá. Miközben a haszonélvezőknek viszont semmi köze nem volt és ma sincs a mi társadalmunk demográfi ai zavarához, azt közönnyel nézheti.

Meg kell tehát teremteni a fizetett és nyugdíjra is jogosító főállású anyaságot úgy, hogy az anyák nyugdíjában prémiumként az is beleszámítson, hogy hány gyermeket neveltek fel. Fizetségként – a nevelt gyermekek számától függően – járjon az anya iskolai és szakmai végzettségének megfelelő kategória átlagbére. A rendszerbe lehessen már egy gyermek születése után belépni, értelemszerűen az ellátmány kisebb részével, de teljes nyugdíjjogosultság biztosítása mellett. A teljes ellátmány járjon a negyedik gyermek megszületése után, az efölötti gyermekszámra pedig „prémiumot” is meg lehetne állapítani.

Józanul számolni kell azzal is, hogy a szülőképes korú nők száma egyre csökken, és még mindig nagy számmal vannak a túlhajszolt, a gyermekvállalást elutasító, „önmegvalósításra” törekvő, de szintén szülőképes korban lévő nők is. Elismerve, hogy a gyermekvállalás valóban egyéni szabadságjog, az mégis ellene megy a gyermekvállalással kapcsolatos társadalmi érdekeknek. A két egymással szemben álló érdek közötti egészséges egyensúly az adózási és nyugdíjszabályokon keresztül teremthető meg. Járjon külön nyugdíjalapra is jogosító prémium, ha háromnál több gyereket nevel a főállású anya. Ez legalább részben pótolhatja a gyermeket nem vállalók alulteljesítését. Több helyen ma valóban azért nem vállalhatnak négy, öt vagy több gyermeket, mert az tényleg a család anyagi ellehetetlenülésével járna. Hát, ne járjon!

A főállású anyaság intézményének komolyságát a közeljövőben nyugállományba lépő hölgyek esetében is nyomatékosítani kell. Kaphatnának prémiumot azok, akik eddig is több gyermeket neveltek fel, vagy járultak hozzá nevelési költségeikhez. Célszerű lenne az unokák nevelésében aktívan részt vevő nagyszülők premizálásának módozatait is megtalálni. A balsejtelmű demográfiai trend megfordítása gigászi erőfeszítéseket követel nemcsak anyagi viszonyaink területén, de a társadalom szemléletformálásában is. De nincs más út, ha a már mérhető közelségbe került végromlást el kívánjuk kerülni.

mho

Hunhír.info