A néplélekben régóta evidencia, hogy a világ sorsának alakulását a pénz határozza meg. Ezt a sorsot pedig azok irányítják, akik a pénz felett rendelkeznek. Ők többnyire kerülik a nyilvánosságot, csak a politikai hatalmasságokkal tárgyalnak a közönség előtt ismeretlen helyeken és időben, és főként a közönség elől elzárt témákról. Információmorzsák többnyire hatalmas időbeli késedelemmel, de időnként mégis előkerülnek.
Példaként említenénk a középkorban hazánkban is „tevékenykedő” zsidó Fugger családot, amelynek tagjai még a német-római császárt is írásban emlékeztették a nekik tett ígéreteire, melyeket a megválasztása támasztékára juttatott csinos summa fejében vállalt. Vagy ott van az az eset is, amikor a Magyar Királyságot elzárták a pénzveréshez szükséges nemesfémforrásoktól éppen a mohácsi csatát megelőző években. Az ilyesmihez mindig kellettek honi közreműködők is, és sajnos általában voltak is. Az is közszájon forgott, hogy a 18. század második és a 19. század első felében egyetlen ország sem kezdett háborúba anélkül, hogy erre az ötletre a zsidó Rothschildok rá ne bólintottak volna. (Egyedül Napóleon vette magának a bátorságot, és megalapította a Banque de France-t.)
Lincoln is próbálkozott saját állami pénzzel, négyszázmillió dollár értékben bocsátotta ki az úgynevezett zöldhasú, azaz greenback dollárokat a súlyos kamattal terhelt magánpénzek helyett, hogy a polgárháború költségeit finanszírozni tudja. Szomorú sorsa ismert. Az Európát maga alá gyűrő Napóleonnak is buknia kellett.
Amikor már a tradicionális monarchikus berendezkedés a pénz urainak nem tetszett, akkor a jól megalkotott és felettébb félrevezető „szabadság, egyenlőség, testvériség” hármas jelszavával és természetesen temérdek pénzzel alátámasztva vérzivataros forradalmakat robbantottak ki, és elsöpörték a nekik nem tetsző uralkodói hatalmat, és a haladást, a demokráciát hangoztatva új hatalomtípust építettek ki. Ahol a hatalomgyakorlás hétköznapjai már elkülönültek a valós és nagyon is stabil uralmi struktúráktól (köztársaság, leváltható vezetőkkel).
A hivatalos kanonizált történetírás a pénz és urai történelemformáló szerepét még elnagyoltan sem tárgyalja, az időnként napvilágra kerülő egyértelmű bizonyítékokat is igyekszik relativizálni.
Támaszkodva a francia forradalom sikerére, a 19. század második felében végleg megérett az elhatározás a pénz uraiban, hogy nem kívánnak többé uralkodókkal bajlódni a pénzügyekben, hiszen időnként még a rövidebbet is húzhatják. Nehéz az „önfejű” uralkodóktól megválni, kiváltképpen akkor, ha azok a pénz dolgában is kiokosodnak, mint azt Napóleon is tette. Választhatóvá és egyben gyakran cserélhetővé is kell lehetőleg mindenütt az államhatalmat irányító politikai vezérkarokat tenni. A népet pedig az időnként szükségessé váló cserékre rá kell hangolni, demokratikusnak feltüntetett választások keretében. Ez a megoldás kétségtelenül nagyobb és folyamatos felkészültséget, jóval nagyobb infrastruktúra mozgatását és aktivistahálózatot követelt.
Sokkal többe is került, de jóval többet és nagyobb biztonsággal hozott.
Bár a 19. század második felében gomba módra szaporodtak a különböző titkos társaságok és az igehirdető sajtótermékek, a nagy változást és a kívánt áttörést mégis az első világháború hozta meg. Eltűntek a monarchiák, a néhol megmaradt uralkodóházak hatalma szimbolikussá vált, Európában mindenütt beállt a sokkal több mozgási lehetőséget biztosító parlamenti váltógazdaság. A pénz urai az arany mint valódi értékkel bíró pénz által kikényszerített szigorú kötöttségtől is megszabadultak, pénzt saját érdekeik mentén teremtettek és szüntettek meg.
A második világháború és az utána jövő évtizedek alatt a rendszert tökéletesítették. Minden egyes mozzanat taglalása helyett itt arra utalnék, amit rugalmasságban a pénz urainak biztosítottak az 1973 utáni évek, amikor a dollárnak az utolsó köteléke is megszűnt az arannyal szemben, és árfolyama szabadon mozoghatott.
A folyamat betetőzése 1989 után következett be a pénzforgalom teljes körű liberalizálásával, és annak kiterjesztési kísérletével szinte a Föld minden valamirevaló országára, ahol értéktermelés folyik. Ez teremtette meg a pénz urainak a totális szabadságot, hogy a világban előállított egyre halmozódó értéktömeg növekvő hányadát magukévá tegyék a pénzrendszernek biztosított szabadságok révén. A kamatok és az árfolyamok szabad alakulása lehetővé tette, hogy játszi könnyedséggel emeljenek óriási összegeket egyik államból a másikba. Ráadásul az országok arról is lemondtak a teljes valutaátváltási szabadság keretében, hogy a tőlük kiutalt összegek természetét ellenőrizzék. Az összegek számolatlanul vándoroltak adóparadicsomokba, ahol csekély adó ellenében nem szoktak kérdéseket feltenni az összegek tulajdonosainak. Az adófizetés a magas pénzügyi körökben egyszerűen kiment a divatból, a jelszó a gazdasági élet liberalizálása volt.
Az adóbevételeiktől megkurtított államoknak a működtetéshez természetesen pénzre volt szükségük, amit hitelben és jó kamatért készséggel kínáltak a pénzurak. Az elmúlt jó négy évtizedben bőséges forrás keletkezett arra, hogy a pénzurak hatékony, világot átfogó hálózatot szervezzenek az őket támogatókból. Mindenekelőtt a nagy nemzetközi szervezetek álltak az érdeklődés fókuszában, valamint a nagy súllyal rendelkező államok vezető politikusai, politikai irányultságtól függetlenül. (A tisztánlátás érdekében elég, ha valaki áttekinti, hogy az amerikai pénzóriás, a Goldmann Sachs a világon milyen posztokra ültette be embereit az elmúlt évtizedekben. Egyebek mellett amerikai pénzügyminiszter is ötször tőlük került ki.)
A hálózatnak járó fizetséget szintén adóparadicsomokba utalták a pénz urai. Ha viszont meginog a bizalom, ez is kiderülhet, mint ahogy néhányszor már megtörtént. Mára azonban úgy tűnik, hogy a pénzhatalmasságok lemondtak a véres forradalmak kiprovokálásáról, csak ha nagyon szorít a cipő, akkor kellenek a modern képi technikákkal jól dokumentálható „nem tetsző” kormányok elleni demonstrációk.
Ez történt például a Majdanon, Kijevben. Ám ennél sokkal kedveltebb módszer a civilezés. A „nem tetsző” kormányok ellen „jóakaratú civilek” lázadoznak, és oktatják a népet. A kisszámú, de felettébb agresszív „civilek” mindig „nemzetköziek”, és tevékenységüket külföldről finanszírozzák. És ha a kormányok esetleg a forrásokról érdeklődnének, akkor az durva eltiprása a civil kezdeményezéseknek, és azonnal iszonyú hangorkánt vált ki a nemzetközi sajtóban.
Mára a hálózatszervezés egyes országokban odáig jutott, hogy felelős politikai vezetők egyszerűen figyelmen kívül hagyják az érvényes törvényeket, és a törvénysértéseket emelik fel követendő példáknak.
Szervezett formában és leleplezett aktivistákkal az Európai Parlament is így működik, és továbbra is így diktálná az ütemet. A menekültügynek átkeresztelt migránsügy tipikus példa a törvények nyílt megsértésére, államvezetői segédlettel. Nagyon kiterjedt nemzetközi hálózattal és gigantikus finanszírozási forrásokkal állunk szemben, amit a világrend hívatlan átalakítói üzemeltetnek.
Képletesen mondhatjuk azt is, évszázados tapasztalatuk van abban, hogy a tüzet ott is fel tudják szítani, ahol szinte semmi éghető nem található. Számszerű többségben – egyben választók is – azonban mi vagyunk, akiknek ez nem tetszik. Ideje ennek tudatára ébredni, és a csereszabatos politikai rendszert ellenük fordítani, amíg eszükbe nem jut ezt a szabályt is megváltoztatni.
mno
Hunhír.info
