Aki valóban rombol, tudja, mit miért tesz, tisztában van azzal, mit kell megsemmisítenie ahhoz, hogy önnönmaga létezzen. Főleg ma, amikor rendre rombolnak le templomokat kontinensünkön.
Kérdés, hogy a nem keresztény, sőt a kimondottan keresztényellenes tábor feltétlenül oly tudatlan-e, mint amilyennek tűnik? Nem lehet, hogy mindent tud, ismer minden egyes hitigazságot, minden tételes dogmát, tudja, Isten létezik és van Szentháromság, s azt is, Jézus valóságos Isten és valóságos ember, illetve végül, hogy akár azzal is egyetért: a katolikus Egyház az igazi egyház?
Mégis miben különbözik egymástól olyannyira a két tábor? Nos, először is abban, hogy a keresztény alázatos. De mi is az alázat? Clairvauxi Szent Bernát így fogalmaz: „Az alázatosság az az erény, melynél fogva az ember önmagát a teljes igazságnak megfelelően megismeri, és ennek folytán önmaga előtt elsilányul.” Vagyis felismeri, hogy nem ő a nagybetűs Teremtő, hanem csak az ő kisbetűs teremténye, amiért is feltétlen engedelmességgel tartozik neki, méghozzá mindenben. Nagy Szent Gergely pápától pedig ezt olvassuk: „Az az igazi alázatosság, ha valaki keveset tart magáról, s másnak jó cselekedetét irigység és féltékenység nélkül dicséri.” Kempis Tamás arra int mindenkit: „Ha hibáink miatt megalázkodunk, akkor könnyen megengesztelünk másokat, s megbékítjük a haragvókat.”
Alá kell rendelnünk hát magunkat Istennek, s akkor embertársainkkal szemben is ennek megfelelő lesz viselkedésünk. Ha egy vak embert gúnyolnak például a piacon, és ő ezt hallja, hívja csak félre gúnyolóit. Fizessen nekik egy sört és beszélgessen velük úgy, mintha nem is hallotta volna, mit mondtak róla. Nehéz ez? Bizony az! De lehet, sőt biztos, hogy – megéri! Ilyenkor Jézus igáját vesszük magunkra: „Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat találtok lelketeknek.” (Mt 11, 29)
Aztán abban is különbözik egymástól a két tábor, hogy a keresztény – szeret. „Arról ismeri meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 13,35) Ám mi is a szeretet? Isten akaratának felismerése és felismertetése, megvallása és megvallatása, s mindezek betetőzéseképpen személyes gyakorlása. Sajnos ma azonban sokan a szereteten a túlzottan nőies, majdhogynem majomszeretetet értik. „Jaj, nem mondom meg neki, nehogy még csak véletlenül is megsértsem!” – hallható olyan sokszor, holott egy orvosnak elemi kötelessége, hogy a beteg előtt, legalábbis ha az józan eszénél van, feltárja valóságos állapotát – legyen az bármennyire is lesújtó. És a másik tábor? „Nem baj, barátom, élvezd az életet, amíg csak lehet!” – hangzik a „baráti” intelem, noha még a Rákosi-időket leleplező filmklasszisban is elhangzik: „Az élet nem habos torta!”
Végül harmadszor: a keresztény szolgál, szemben a nem kereszténnyel, aki folyton csak bírál, ámde semmit sem tesz érdemben a helyzet megváltoztatásáért. Esze ágában sincs, hogy segítsen egy hajléktalanon, egy kolduson, viszont nagy hangon hirdeti (pláne, ha politikus), hogy ő majd aztán megmutatja, ha… De mit? Akik így káricálnak, azoknak volt erre kontinensünkön idestova több mint másfél százada. S az eredmény? Ugye ne részletezzük?
„Tudjátok, hogy a nemzetek fejedelmei uralkodnak a népeken, és a nagyok hatalmaskodnak felettük. Köztetek azonban ne így legyen, hanem aki nagy akar lenni köztetek, legyen a szolgátok, és aki első akar lenni köztetek, az legyen a ti szolgálótok. Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mt 20, 25-28)
Jézus e szavai (is) ismét fején találják ama bizonyosat, s innentől kezdve ki-ki eldöntheti önmagáról, melyik táborba tartozik. Amíg nem késő.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
