Akik a természettel barátságban vannak, és akiktől a magyar történelem sem áll távol, előttük bizonyára nem ismeretlen a köztévén futó Hazajáró című műsor. Az előtérben álló műsorvezetők mindig nagyobb nyilvánosságot kapnak, az ő munkájukat is elismerve és nem kisebbítve, mi most a háttérben bújó író-rendezőt kerestük meg, aki nemrégiben vehette át a Hazajárónak járó Prima Primissima Közönségdíjat. Kíváncsiak voltunk a szellemiség hátterére és az indíttatásra, és egy kellemetlen(kedő) témára is kitértünk. Moys Zoltánnal G. Németh Éva beszélgetett.
Utoljára 13 éve találkoztunk a Csillagösvény kapcsán. Az Uránia Filmszínházban 2005-ben mutatták be Böjte Csaba atya misszióját feldolgozó dokumentumfilmeteket, óriási sikerrel. Nagyjából erre az időszakra tehető, hogy az aktuális politikai témáktól eltávolodva, az örökérvényű értékek, a hagyomány, a természet varázsa került előtérbe. Ekkor azonban még messze volt a Hazajáró. Hat évet kellett várni rá a közönségnek.
Abban a hat évben azért elég sok minden történt, volt vér, verejték és könny is bőven, egyszer a pesti utcák könnygázától, máskor egy hegycsúcs katarzisa miatt, vagy éppen egy erdélyi árvaházban…
Mindig is az örök értékek, a hagyomány talaján álltunk, s médiacégünket, a Dextramediát is mindig a nemzeti ügyek szolgálatába állítottuk. Ha kellett, a szemkilövetők leleplezésével, ha kellett, a nemzeti radikalizmusnak az utcáról a Parlamentbe juttatásával. Közben sokat jártuk a Kárpát-medence hegyeit, az elszakított területek vidékeit, s 2011-ben esélyét láttuk annak, hogy a közmédiában előálljunk egy saját gyártású műsor, a Hazajáró ötletével. Lehetőséget kaptunk és azóta járja a Hazajáró “végtelen útját” keresztül-kasul a Kárpát-medencében, hétről hétre 26 percbe tömörítve mindazt, amit egy kistáj mesélni tud önmagáról. A nemzetegyesítést szolgálja másik műsorunk, a Kárpát Expressz is, ami hétről hétre bemutatja a 8 országba szakadt magyarság mindennapi életét és küzdelmét az önrendelkezésért.
Szeretsz túrázni, bicajozni, kötődésed a Kárpát-medencéhez nem új keletű, sőt, Istennel való kapcsolatod is régre nyúlik vissza. Van ennek köze ahhoz, hogy a piaristákhoz jártál? Hogy emlékszel vissza erre az időre?
A természet szeretetét, a túrázást, a nemzeti öntudatot, az elszakított magyarság ügyét, és az Istennel való kapcsolatot elsősorban családi hátteremnek köszönhetem. Hálás vagyok az Égnek, hogy olyan szülőkkel és nagyszülőkkel ajándékozott meg, akik egy olyan Istentelen vészkorszakban, egy olyan embertelen rendszerben adták át nekem az örök értékeket, amely épp azoknak az elpusztítására törekedett. Nagyapám, édesapám is a váci piaristákhoz járt, így már családi tradícióból is oda felvételiztem, épp, amikor a kommunizmus bukása után újraindult. Persze akkor épp lázadó kamaszkoromat éltem, így ebben több volt az apai noszogatás, mint a tudatos döntés, de egyáltalán nem bántam meg. A piárban eltöltött négy év akkor inkább az – hogy úgy mondjam – “iskolán kívüli” tevékenységekről volt emlékezetes, de főleg utólag jöttem rá, hogy mennyi mindent kaptam abban az iskolában, amely a száraz tanítás mellett a klasszikus értelemben vett nevelést is nyújtott. Munkám során, vagy éppen a Hazajáró készítése közben is sokszor megtörténik, hogy ismerős egy-egy név, történet vagy helyszín, és akkor bevillan, hogy sok mindent azért tudok, mert a piárban megkaptam azt a pluszt, amit máshol talán nem kaptam volna meg. És az ott felvett lelki zsinórmérték, a távlatokban való gondolkozás képessége sokszor döntési helyzetekben is megmutatta számomra a helyes utat.
Őszinte vagy, szerény, de magabiztos, határozott, és következetes. A nehezebb életszakaszokban sem adtad fel elveidet és nem hajoltál meg, a 2014-es választások előtt pedig mintha értek volna támadások. A liberális média, amelytől kissé távol esik a nemzettudat, azzal támadt, hogy Lezsák Sándor vejeként több megrendelést is kaptatok a közmédiában.
Otthon azt is megtanultam, igen hamar, hogy akárhogy is változik körülöttünk a világ, a korszellem, ki kell tartanunk, meg kell maradnunk abban a lelkiségben, szellemiségben, abban az egyetemes rendben, ami időtől és tértől független. Éppen ezért ezek a támadásocskák nem nagyon érdekelnek, inkább csak megerősítenek, hisz mindig meg kell nézni, honnan érkeznek. Nem új keletű, már évezredes “hagyománya” van annak, hogy egy embercsoport – mindig más kreált ideológia mögé bújva – az Égi törvények elpusztítására törekszik és hol fizikai erőszakkal, hol rafináltabb eszközökkel támadja azokat az embereket és közösségeket, akik a teremtett világ rendjének fenntartásán munkálkodnak. Akkor szégyellném magam, ha ezektől a ma éppen balliberális köntösbe bújt rendbontóktól dicséretet kapnék. Ahogy már előbb elmondtam, az adott politikai helyzettől függetlenül, mi mindig képesek vagyunk madártávlatból szemlélni a történéseket, egy határozott világszemlélet mentén. Soha nem igazodtunk pártpolitikai viszonyokhoz, mindig a Mindenséggel mértük magunkat, mindig az egyenes – és ezért sokszor göröngyös – utat jártunk, legfeljebb a politikai környezet változott körülöttünk. Volt, hogy az adott hatalom éppen szembement értékvilágunkkal, és akkor ellenszélben, gerilla üzemmódba kapcsoltunk. Máskor meg a kormányzat közelebb állt értékrendünkhöz, akkor több lehetőséget kaptunk. Ennek semmi köze ahhoz, hogy ki a feleségem édesapja, akit még nem is ismertem, amikor már a köztévének dolgoztunk. A megrendelésekről meg csak annyit, hogy úgy érzem, annyira azért nem vagyunk “elkényeztetve”, ennél jóval több is van bennünk…
A közönség viszont ölelget benneteket. Kiállta az idő próbáját például a Hazajáró is. Öt év után azzal büszkélkedhet a stáb, hogy átvehette a Prima Primissima Közönségdíját. A műsor azonban nem első díját zsebelhette be. 2012-ben Magyar Örökség Díjat kapott, 2014-ben Bocskai-díjat, 2016-ban pedig váci Pro Urbe-díjat, és Zajzoni Rab István-díjat. Azért ez az elismerésdömping melengetheti az író-rendező szívét.
Melengeti bizony, mert ezek a visszajelzések azt jelentik, ébredőben van a magyar lélek, egyre több emberben mutatkozik igény azokra a szó szoros értelemben vett közszolgálati tartalmakra, amiket eddig nem nagyon közvetítettek feléjük. Ez a közönségdíj is igazolja, hogy akárhogy is próbálja lefitymálni a mindig hangosabb és erőszakosabb kisebbség, az emberek többségének lelke mélyén mégis ott szunnyadnak és kezdenek újraébredni a hagyományra alapuló örök értékek. A mulandó anyagi javak gúzsba kötő hajszolása helyett egyre többen választják a teljesség felé vezető, valódi szabadságot nyújtó utat.
Mi akkor is “hazajárók” lennénk, ha ezért nem kapnánk elismerést, de nyilván jobb érzés úgy műsort készíteni, hogy érezzük a nézőink szeretetét, támogatását, látjuk a hozadékát munkánknak. Büszkeséggel tölt el bennünket, hogy valamicskét mi is hozzátehetünk a magyar szellem átörökítéséhez, történelmi hazánk, a Kárpát-medence újraegyesítéséhez.
A nézők nem unják a hazajárós képkockákat, te sem?
Amikor még csak álom volt a Hazajáró és a koncepcióján gondolkoztunk, Kenyeres Oszi és Schödl Dávid munkatársaimmal-barátaimmal arról beszélgettünk, hogy olyan műsort kell csinálni, ami nemcsak a nézők számára érdekes, de mi, készítők sem unjuk meg, nem fásulunk bele a gyártási folyamatba, mert ahogy futószalag-szerűvé, rutinná válik a gyártás, azt azonnal megérzik a nézők és elfordulnak tőlünk. Azért is lett a Hazajáró olyan, amilyen, mert már akkor is tudtuk, hogy a Kárpát-medence bebarangolása megunhatatlan. Mindig új tájakat, új embereket ismerünk meg. És az a legszebb az egészben, hogy mégis mindenütt mennyire hasonló gondokkal és örömökkel találkozunk. Ezért is mondom azt, hogy a Kárpát-medence egy oszthatatlan, varázslatos, sokszínűségében is egységes világ, ahol minden jó szándékú ember otthon érezheti magát. Aki pedig megunná a tv képernyője előtt ülést, induljon el a nyomunkban és érezze meg a “hazajárás” ízét, nem fog csalódni.
G. Németh Éva – Hunhír.info
