„Ne várd, hogy a föld meghasadjon / És tűz nyelje el Sodomát. / A mindennap kicsiny csodái / Nagyobb és titkosabb csodák.” Reményik Sándor verse (Csendes csodák) e sorai jutnak eszembe ma, a Magyar Kultúra Napján. De miért is?
Volt egy barátom. Nem volt sem író, sem költő, sem tanár – mondhatnók, nem volt értelmiségi. Mezei postásként élte le élete javát. Egy Budapest környéki községben élt. Mégis ismert volt értelmiségi körökben, ugyanis igazi életterületének a bibliofília számított. Hosszú évtizedeken át hangyaszorgalommal gyűjtötte az 1945-től hazánkban betiltott műveket. Történészek, papok méltán megirigyelhették volna gigantikus hagyatékát.
Aki őt ismerte, tudta, hogy aligha csak önző birtoklásvágyból vadászott művekre. Amilyen műgonddal gyűjtötte és raktározta őket, arra engedett következtetni, hogy van is köze e művekhez. Nem, nem azzal, hogy polcán tartja őket, hanem hogy belőlük építi ki szellemi körének koordinátáit. Így tényleg csak egy megszállott tud élni. Egy olyasvalaki, akire az átlagember persze csak gúnyosan legyint: „Egy kerékkel kevesebb van neki.”
Csatlós István – mert igenis méltó a neve a megörökítésre! – kókai bibliofil társam óhatatlanul is Reményik fentebbi sorait juttatta eszembe e jeles napon. Mert amikor Himnuszunk ama sorát olvassuk, hogy „Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”, fájón kérdezi az ember, miért? Adódik is a felelet. Többek között azért, mert nem figyelünk egymásra, kivált a tehetségekre. Elmegyünk mellettük. István barátom hiába szerette volna, hogy anyaga egy arra méltó intézményé, vagy szervezeté legyen, óhaja nem teljesült. Mondhatnók pestiesen, rá se bagóztak, könyvtára szétszóródott.
Igen, csendes csoda volt a négy éve elment István. Csendes volt, kimért, szemérmes. Aki meglátta postás viseletében az utcán vagy valamelyik antikváriumban, talán álmában sem gondolta volna, hogy ennek az embernek a kisujjában több van talán, mint egynémely aszfaltkoptató, busás javadalmakért nemzetet áruló – kivált fővárosi – szalonértelmiségiében.
Postás volt István, és nemcsak szó szerint, hanem képletesen is. Látszott rajta ugyanis, hogy érti a csíziót. Mi történt velünk, magyarokkal, mondjuk csak a huszadik században. Postása volt a kultúrának. Aggódva kérdem, vajon hány magyar van ezzel így?
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
