Makkai János szerint a magyar ember karaktere, mentalitása, viselkedéskultúrája gyökeresen más, mint a zsidóságáé. Ezt ő fehéren-feketén elkönyvelendő tények tekintette, nem pedig valamiféle politikai bunkósbottal való fenyegetésnek a zsidósággal szemben.
„A bennünk lakó zsidó” című fejezetében arról ír, hogy a „zsidó viselkedés elterjedése” szerinte milyen károkat okozott a magyar jellemben, de különösen is a középosztályéban, az arisztokráciáéban (161-162. old.):
„A zsidóság jellemben és életérzésben sokkal inkább különbözik a magyarságtól, mint akár a szlávoktól, akár a germánoktól. Ezért nem is eredeti tulajdonságaival férkőzött be társadalmunkba, hanem úgy, hogy az általános európai civilizálódásban a konzervatív és lomha magyarok előtt vágtatott s így hamarosan úgy jelent meg a szemünkben, mint „európai elem”. A zsidóság abban a tekintetben is más, mint a többi európai nép, hogy saját magának modernizálását nem eredeti eszközeivel hajtotta végre, hanem a másokéval. Nem sajátos zsidó kultúra és civilizáció árán emelkedett ki a gettóból, hanem németessé, franciássá, európaiassá vált. A polgárosodás korában a maradi magyarral szemben úgy jelentkezett, mint „az európaizált polgár” s miközben szellemben, kultúrában, civilizációban és társadalmi viselkedésben azt hirdette, hogy Európát hozza számunkra, mi hosszú ideig nem vettük észre, hogy – csak egy meghamisított Európát képes szállítani, mert minden európaiasságot csak felületesen tud átérezni s az európaiasság benne zsidó fajiságával keveredik.
Társadalmunk, amely egy évszázadig minden téren a haladás igézetében élt, mindenütt, mint az európaiasodás, a haladás, a polgárosodás előfutárjával találkozott a zsidóval, s viselkedését ezért lassankint követni, utánozni kezdte. Mivel a zsidóság megszállotta az irodalom, a művészet, a színházak, az újságok s a közvélemény-irányítás kapitalizált tájékait, a zsidó életérzés és viselkedés elterjesztése még könnyebbé lett. Ezért ma nagyon kevés az olyan középosztálybeli férfi és nő, aki ne viselné magán e zsidó hatások néha jelentős, néha valamelyes bélyegét s aki észrevétlenül és öntudatlanul nem úgy viselkedne, mintha legalább átmenetileg zsidó családban nevelkedett volna. Mindnyájunkban többé-kevésbé egy nagyobb, vagy kisebb apró, vagy ici-pici zsidó él, s hogy tőle megszabadulhassunk, ahhoz nem elégséges antiszemitáknak lennünk, nem elégséges a zsidókkal a társadalmi érintkezést megszakítanunk, ahhoz elsősorban föl kell ismernünk a zsidó hatást és annak legfőbb megnyilvánulási formáit.”
Óvva inthetnők – ha lenne értelme, a politikai paletta túloldalán lévő olvasókat is, sőt főleg őket! – attól, hogy előhúzza most a szokásos „antiszemita kártyá”-t. Makkai (szerényen hozzátéve, hogy e sorok írójához hasonlóan) senkit sem gyűlölt. Csupán egy általa szociológiainak tekintett tapasztalatát osztotta meg olvasóival. Ám olvassuk tovább (162. old.)
„A zsidó életérzés és viselkedés első jelei közép- és felső osztályunk férfiainak és nőinek önkéntelen gesztusaiban mutatkoznak. A zsidó köztudomás szerint végtagjaival is képes kimutatni érzelmeit, ami erősen ellenkezik az úriember fogalmával és az európai ízléssel. Más népek is gesztikulálnak. Ám a gesztus – mint önkéntelen, nem ellenőrizett mozgás – mindig megmutatja az ösztönöket s az életérzést is. A mai társadalomban sohasem lehet látni harcias, heroikus végtagmozdulatokat. Sohasem látjuk, hogy valaki megállana az utcán gondolkozás közben és megfenyegetné az eget, vagy kardvágásokat eszközölne maga körül. De százszámra látunk keresztény úriembereket, akik magános sétáik során, vagy másokkal való vitatkozás közben a vállvonogatásnak, a karok széttárásának, az ujjak tömörítésének gesztusait végzik, amelyeknek lelki alapja a relativizmus érzete, a kompromisszumkeresés, a megalkuvás és az üzleti ajánlatok világából ered.
Ugyancsak ragadósnak bizonyult a zsidóság hanglejtése, éneklő beszédmodora, főleg Budapesten és főleg bizonyos foglalkozási ágakban. A magyar egészen másként hangsúlyozza a szavakat, mint a délkeleti és általában a mediterrán népek. Mi a szavak elejére vetjük a súlyt, mint többnyire az angolok, a zsidók a szavak végére, mint az olaszok és a franciák. Ezért a zsidók énekelve beszélnek. A fertőzés következtében egyes középosztálybeli rétegeink ugyancsak éneklő modort vettek föl a beszélgetésben.”
Hát ez bizony felettébb tanulságos. Mennyi minden múlik a beszédmodoron, magán a nyelvhasználaton! Az éneklő beszédmodor túlontúl ismerős – igaz, nem csak zsidó származású értelmiségiek, pláne újságírók vagy bemondók részéről. Ám ennek részleteiről a következő részben esik majd szó.
(Folytatjuk.)
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
