„Ha az ember kegyetlenül őszinte akar lenni magával és magához, alighanem kínos igazságokat kell kimondania. Persze mindenki igyekszik mentegetni magát, hivatkozik a körülményekre, leginkább arra, hogy rossz helyen volt és nagyon rossz időben, de az utókortól aligha várhat felmentő ítéletet.”
Prófétai sorok 2001-ből, Szentmihályi Szabó Péter tollából. Egy olyan író, költő, műfordító és publicista helyzetfelismeréséből, aki nagyon is jól tudta, milyen a huszadik századi (sőt a kiegyezéstől való) magyar sors. Adyval szólva szép, de szenvedésekkel telített. De mégis mi okozza a szenvedést? A válasz kézenfekvő: az igazság felismerése és megvallása. Ilyenkor persze korunk egyik legelcsépeltebb szavával, azonnal „szélsőséges”-sé minősül az ember.
Leginkább ez volt a közös kettőjük között. Wass Albert is hányszor megkapta e bélyeget! Hiába, vannak, akik órákat, mások bélyegeket vagy éppen bankbetéteket gyűjtenek. Ők címkéket gyűjtöttek. Nem tudatosan, persze, de mégis. Már akkor is elítélték őket társadalmunk bizonyos körei, ha kimondták azt, hogy valaki vagy valami magyar. Már ezért ottragadt rajtuk a címke. A-tól N-en át F-ig. Antiszemita, náci, fasiszta. S meg a többi, tehetnők hozzá.
Abban voltak különbek az átlag magyarnál, hogy rá sem hederítettek a címkékre. Volt bennük közmondásosan civil kurázsi. Miként ama ötvenes évekebeli kisiskolás magyarban is, aki a vicc – illetve dehogy vicc! – szerint népünk „bölcs vezérét” is hazavágta. Eszerint Rákosi Mátyás elvtárs 60. születésnapjának tiszteletére bélyeget bocsát ki a Magyar Posta az arcképével, de a bélyeg a legtöbb esetben nem ragadt. Vizsgálták, vizsgálták az ügyet, de sehogy sem jöttek rá a nyitjára, mi lehet a baj. Nyomoz az ÁVH rendesen, de nem derül ki… Ezért elhatározza Rákosi elvtárs, hogy druszájához hasonlóan ő is álruhában elvegyül a nép közé, hogy igazságot tehessen… Lement hát a postára és kért egy arcképével díszített bélyeget. Megfogta benyálazta, és láss csodát ragadt… Sehogy sem érti az esetet, ezért vett még egy bélyeget és felajánlotta egy kisdobosnak, aki épp valamelyik pajtásának akar feladni egy képeslapot. A kisdobos visszautasította: „Bácsi kérem, nem tudja? Ez rossz bélyeg, nem ragad, a rossz oldala van enyvezve!” Rákosi köti az ebet a karóhoz, hogy de bizony ragad, mire így szól a kisdobos: „Tessék, megmutatom!” Kikapta a következő pillanatban a Gyerekek Barátjának kezéből a bélyeget, majd ráköpött egyet Rákosi képére és rányomja a levelező lapra. „Na ugye?” – szólt a kis pajtás, majd elviharzott.
Mindketten népmesei igazsággal és egyszerűséggel „bekiabálós” típusúak voltak. A mese szerint a királyt körülhordozzák és mindenki dicséri: „Milyen szép ruhája van!” Ám egyszer csak bekiabál egy gyermek: „De hiszen a király meztelen!” Nehogy már bebeszéljék neki, milyen fess. Nos, ez a bekiabálás hiányzott az elmúlt hetven évből oly nagyon. Wass Albert és Szentmihályi Szabó, ha különböző vérmérséklettel is, de mindketten ezt tették. Hol nyíltabban, hol burkoltabban. Ahogyan lehetett.
Olofsson Placid atya vallotta nem sokkal halála előtt: „Többször elmondtam: jegyezzék meg, az Úristennek van humora! A Szovjetunió tíz évig mindent megtett, hogy tönkretegyen. Én mégis itt vagyok, de hol van a Szovjetunió?”
A két író-költő sem engedte, hogy tönkretegyék őket. Elvehettek tőlük sok mindent, leginkább egzisztenciát, hírnevet. Egyet azonban nem tudtak elvenni tőlük: a hitet és a tudást. Az ugyanis a legtrükkösebb tranzakcióval sem vehető el. Ezért emlékezünk reájuk e napon, a száztíz éve született Wass Albertre és a hetvenhárom éve született Szentmihályi Szabó Péterre. Az Örök Világosság fényesedjék nekik!
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
