Különösen is súlyos parlagi örökségnek tekintette Makkai János a középosztály köreiben oly virulens sznobizmust. Sokszor használjuk, éspedig pejoratív szóként, de vajon tudjuk-e, mit jelent?
A szellemi élet kiválóságait majmoló, hozzájuk dörgölőző, de gondolkodásukat valójában nem értő, műveltségükkel nem rendelkező személyt tekintjük köznapi nyelvünkön sznobnak. Aki, mondhatnók mai életünk tapasztalataiból, mindenhez hozzá akar szólni, de csak vajmi kevéshez ért. Makkai János szerint úri középosztályunknak egyfajta gyermekbetegsége ez. Az „Urambátyám országá”-ban erre is kitér (188-189. old.):
„Amint a közéletben szereplő emberekről mindenki föltételezi, hogy beszélni, szónokolni tudnak, ugyanúgy ők rendszerint abban a meggyőződésben élnek, hogy miután politikusokká avatta őket a sors – írni is tudnak és eszméiket nyilatkozatok formájában szerencsésen tudják propagálni. Ezért divattá vált Magyarországon is, hogy politikával foglalkozó emberek újságokba cikkeket írnak és újságíróknak nyilatkozatokat adnak. Mind a kettő helyes dolog, azonban itt ugyanazt a szigorú ellenrendszabályt kellene érvényesíteni, mint a szónoklás terén. Az írás gyakorlatával az emberek vagy rendelkeznek, vagy nem, éppúgy, amint vagy tudnak szónokolni, vagy nem. Nyilvánvaló viszont, hogy olyan emberek, akik foglalkozásszerűen űzik az újságírást, technikailag akkor is jobban tudnak írni, ha gondolatban szegényebbek is, mint az átlagos politikus, aki lehet gazdag elméjű, de a legtöbbször küszködik a kifejezésekkel. Ezért találjuk ünnepi, közéleti előkelőségektől származó cikkekben majdnem mindig ugyanazokat a közhelyeket. A „magyar éjtszaka”, a „magyar feltámadás”, a „Kárpátoktól az Adriáig”, az „új ezredév”, a „magyar megújhodás” mind igen szép és eléggé nem értékelhető gondolatok és fogalmak, de ma már szebben és választékosabban is kifejezhetők. Az amatőr-cikkíró alapbetegsége, hogy állandóan idéz. Egy-egy cikkben Petőfit, Aranyt, Madáchot, Goethét és futólag ismert angol államférfiakat éppúgy megszólaltat, mint Catot, vagy Cicerót s csak a görög ismeretek hanyatlása szabadított meg bennünket attól, hogy állandóan speciális nyomdászt tartsunk, aki görög betűket tud szedni.
A legtöbb ünnepi cikkben ilyen kifejezések olvashatók: „Videant consules”, „Sapienti sat”, „Timeo Danaos et dona ferentes”, „Ne sutor ultra crepidam”, „Welche Wendung durch Gottes Fügung”, „The right man on the right place”, „Hony soit qui mal y pense”, „Lasciate ogni speranza” és így tovább. A fővárosi sajtó inkább ellent tud állani ennek a közhelyáradatnak, de a vidék alig, pedig vidéken is helyes és ildomos dolog az embereket stílusra és a gondolkozás terén választékosságra nevelni. A nagy államférfiak rendszerint, vagy legalábbis sok esetben mesterei a tollnak is, ha pedig nem tudnak, vagy nem szeretnek írni, megvan a módjuk ahhoz, hogy gondolataikat másokkal öntessék megfelelő formába. Elengedhetetlen követelmény a közéleti illem szempontjából, hogy kisebb politikai nagyságok is ugyanezt cselekedjék. Régi panasz, hogy nyelvünket elsősorban a hivatalos stílus rontja a maga élettelen, passzívumaival és egyéb régies, sőt magyartalan kifejezéseivel. A törvényszövegezésbe nehéz új stílust vinni, de a közírásba sokkal könnyebb, csak a munkát – szakértőre kell bízni. Nem minden újságíró áll Magyarországon hivatása magaslatán, de mégis valószínű, hogy a legtöbb esetben a cikket jobban megírja a politikus gondolatmenete szerint, mint maga a kerület képviselője, aki talán nem is veszi észre, hogy destruktív munkát végez, amikor stílusunkat és nyelvünket rontja.
Jegyezzük meg: a közhelyek használata a politikában éppoly illetlenség, mint úri társaságban alsónadrágban megjelenni…”
A sznobizmus tehát közhelyekkel (főleg idegen nyelvűekkel) igyekszik eltakarni az eredetiséghiányt vagy éppen a gondolkodásszegénységet. Ráadásul oly sokszor az idegen kifejezések helytelen idézésével! Hányszor, de hányszor hallhattuk már például országgyűlési képviselők ajkáról is, ha törvénytelen állapotról szónokoltak, hogy „ex lex”, holott helyesen ex lege (az ex praepositio után ablativus áll!). Külön fejezetet lehetne írni a teljesen feleslegesen használt idegen szavakról – valaha Pintér Jenő „Magyar nyelvvédő könyvé”-ben (1938) nem győzte ezeket sorjázni és megfelelő magyar kifejezésekkel pótolni.
„Senki sem jobb európaibb és műveltebb azáltal, hogy a szerves vegytant organikus kémiának nevezi.” – vallotta Kosztolányi Dezső. Emlékszem, középiskolás koromban történelemtanárom egyik feleletem után így szólt hozzám: „Kitűnően feleltél most is, de egy hibát ismét elkövettél. Önkényuralmat mondtál abszolutizmus helyett. Használd a terminus technikust inkább.” Isten nyugosztalja, nem volt sznob amúgy, de a sznobizmus mintha kissé azért rá is hatott volna.
Gárdonyi Géza – pedig nem a magyar volt az anyanyelve! – nem győzött eléggé hadakozni a germanizmusok ellen. Sőt általában az idegenségek ellen. A magyar ember nem mesterkélt: Tudjon akárhány idegen nyelven, magyar közegben amit csak tud, magyarul fejezi ki. Bizony ez is viselkedéskultúránk része.
(Folytatjuk.)
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
