Deák Ferenc mondotta vala újságíróknak: „Hazudni nem szabad!” De tévedni sem, mondhatnók, ha az ember nem lenne gyarló. No de miről is van szó? „Budapest ostromának kellős közepén – 1945. január 5-én – egy József körúti óvóhelyen érte utol a halál – az éhhalál – Szabó Dezsőt, a XX. század egyik legvitatottabb magyar íróját, költőjét.” Ezt írja Pilhál György a Magyar Idők mai számában. Nos, aki jártasabb Szabó Dezső-ügyben, tudja, hogy 1. 1945. január 13-án hunyt el a nevezett, 2. nem éhhalálban, hanem egy hirtelen támadt vírusos fertőzésben.
Vannak mégis, akik az éhhaláláról szóló mítoszt váltig hangoztatják. Ur György, az író egyik legnagyobb tisztelője, már halála után megírta azonban, hogy bár kevesebbet evett, mint korábban, de a szóbeszédekkel ellentétben szó sem volt éhenhalásról. Ugyanezt állítja a Szabó Dezső-kutatás (Gombos Gyula utáni) legnagyobb – élő – alakja, Szőcs Zoltán is a „Szabó Dezső enciklopédiá”-ban. Amúgy pedig Szabó Dezsőnek egy szerény füzetnyi verse van (Levelek Kolozsvárról), amiért is kár költőként emlegetni. Amint e kötetlen formájú verseiből is egyértelműen kitűnik, nem volt jellegzetesen lírikus alkat. Vérbeli epikus volt egyenetlenségei ellenére is.
Természetesen csak egyetérteni lehel Pilhál kérdésével: „Vajon mikor lesz, hogy a magyar fiatalság iskolai tananyagként is megismerkedhet Szabó Dezsővel?” A kérdés, mondhatnók, költői. De kérdés az is, hogy ha megemlékezünk róla, miért nem nézünk utána kellően legfőbb életrajzi adatainak? (Halkan hozzáteendő, persze nem csak a nevezett publicista van ezzel így. Valaha Földesi Margit történész az Echo TV-ben Szabó Dezső születését kissé szabadon időzítette (valamikor az 1870-es években történt), ideiglenes nyughelyét pedig a Blaha Lujza térre tette.)
Egy azonban valóban tény a fentebbi idézetből: Szabó Dezső a huszadik századi magyar irodalom egyik legvitatottabb képviselője volt. Ennek okairól különösen is fontos értekezni. Meg is tesszük ezt majd, de, ha már naphoz kötött megemlékezésről van szó, akkor születése tényleges napján – január 13-án.
Addig is álljon itt – többször közöltük, de talán nem elégszer (lehet egyáltalán elégszer?) – a szerény lírai termést hátrahagyó író egyik – maradandó – költeménye (Este felé, 1944). Merthogy igen, nem volt vérbeli lírikus, de ez megrendítő:
Ó, hagyjatok, hogy legyek én csak gyermek,
Kinek élet: föld, fa, fű, virág.
Akinek mesekönyv a nagy világ,
Akit nem űz sem gyűlölet, sem érdek,
Akinek a dolgok és titkok beszélnek,
Aki nem ás sem fedezéket, sem vermet.
Tudom: nagyon sokáig tévelyegtem:
Berontva millióknak életébe,
Akartam lenni akarat, hit, béke,
S formálni a végzetes emberarcot.
Fizettem érte irtózatos sarcot.
Tán a felejtést mégis megérdemlem.
Nem mozdított hatalom s szerzés vágya,
Csak szánalma az örök szenvedésnek,
Jajgatása az emberi ínségnek.
Tévedtem, mert nagyon, nagyon szerettem.
S hogy összecsaptak a habok felettem:
Tragédiámból nem volt senki kára.
Most hívnak a felkéklő messziségek,
Az örök anyag ezer változása.
A holdvilág nagy lélektágítása
Ezernyi apró öröme a kertnek
S a barna tűzhely, hol az élet-vertet
Meggyógyítja hűs írjával a béke.
Nincs hely számomra az embervilágban.
A látásuk: nem a szemem látása.
Az örökkévaló dolgok hívása
Nem üzenet a süket emberfülnek.
A lépteik sárba s vérbe merülnek…
Kivel lehetnék én itt rokonságban?
Ó, jöjj, falu, csendes otthon, mély kertem,
Vegyetek körül nagyszemű virágok!
Mozdulnak bennem nehéz zokogások…
Gyógyítsatok meg, mossátok meg lelkem,
Hogy a szörnyű embervadont felejtsem
S mindent, amit hittem, szerettem, mertem.
Idővé omlik bennem már a tér
És halk dalokká mozdulnak a dolgok.
Ó, hagyjatok, hogy hallgassam a boldog
Örök anyagnak tiszta muzsikáját!
Megérdemli Ég, Föld vigasztalását,
Ki már nem akar, nem vádol, nem kér.
Mérhetetlen bölcső most az életem,
Világ-Anyám ringatja énekével,
S mint fáradt gyermek a szelíd estével:
Elnyúlok mohón, álom-éhesen.
Lehunyom két megijesztett szemem
S álomba hajló szóval rebegem:
Járjatok halkan…hagyjatok pihenni!
Tipikus magyar sors. Megannyi vargabetűvel megtűzdelve, persze. De, ismétlendő, erről majd nemsokára, kissé bővebben, és természetesen csak az – igazat.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
