Régi – elsősorban katolikus – sajtótermékek gyakran hivatkoznak arra, hogy a frissen felavatott szabadkőműveseknek titkos esküt kell letenniük, melyhez életük árán is ragaszkodniuk kell. Ha így van, vajon mégis miért?
Tóth Mike (1838-1932) kalocsai jezsuita atya egyik művének története egyértelmű választ ad erre a kérdésre. Íme:
„[…] 1865-ik év augusztus havában, mondja egy író, ismeretségbe jöttem egy tiszteletre méltó passzionistával, New-York átellenében levő Hobokenből. Egyik alkalommal a szabadkőmüvesekről társalogván vele, következő éleményét beszélte el nekem.
Néhány nap előtt Brooklynbe hívtak egy halálos betegnek ellátása véget. A beteg nemzetségére nézve német volt s ugyanaz, kivel én husvétkor találkoztam. Kitűnő katholikus érzelmű egyetlen leánya arról értesített, hogy atjya szabadkőműves, szorgalmazzam tehát e társulatból való kilépésre. Miután a beteg a szent gyónást elvégezte, beszélgetés közben kérdeztem vajon nem tagja-e valamely titkos társulatnak? »Igenis, lelki atyám, én szabadkőműves vagyok; de nagyon tisztelendőséged tudja, hogy az Amerikában jelentőséggel nem bír.« »Az tévedés, felelém, a szabadkőművesség mindenütt egyenlőképpen kárhozatos; önnek tehát, uram, mindazt vissza kell vonnia, mit a belépésnél ígért, s át kell jelvényeit szolgáltatnia.« A beteg ugyan némiképen vonakodott, de, minthogy még hite volt, aláírta azon visszalépés-nyilatkozatot, melyet gyorsan fogalmaztam; jelvényeit azonban csak hosszú rábeszélés után adta ki. Én ugyanis bebizonyítottam neki, hogy e jelvényeket okvetetlenül el kell magától távolítania, ha bánatának őszinteségét ki akarja mutatni. Megkapván tőle a jelvényeket, nagy örömmel távoztam azon meggyőződésben, hogy egy lelket a gonosz szellem körmeiből kiszabadítottam. A fiatal leány az előszobában várakozott reám. »Nagyon tisztelendő úr! Kibékült atyám Istennel? Átadott-e mindent?« »Ime, kedves gyermek!«, szóltam örömmel, és előmutattam a zsákmányt. A leány nagy figyelemmel megtekintgette az egyes darabokat, azután szomorúan felszólalt: »Oh, itt nincs meg minden; e szalagot, kötényt, és ezüst vakolót kiszolgáltatni nem került neki nagy nehézségbe, már nagyobb önmegtagadásába került e könyv átadása. Azonban még hiányzik valami.« »Micsoda?« »Ah, egy irat, melynek tartalmát én ugyan nem tudom, de melyről atyám azt parancsolta, hogy halála után, úgy, amint van, bepecsételve átadjam az egylet főnökének. Ez irat bizonyára fontos titkot tartalmaz.«
Én azonnal visszatértem a beteghez és imígy szóltam: »Uram! miért titkolgat előttem valamit? Ön Isten ítélőszéke előtt fog nemsokára állani, azt hiszi, hogy Isten igazságosságát ki fogja játszhatni? Ön még valamit megtartott, mit ki kell szolgáltatnia.« A beteg meg volt lepetve, én észre vettem ezt sápadozásán, és nyugtalan tekintetén; elfogulva felelé: »De hiszen lelkiatyám mindent elvitt; nekem már nincs semmim többé az átadásra.« »Az nem lehet, viszonzám én, egy irat nincs még kezemben, melyet mégis minden szabadkőműves bírni szokott.« »Nálam nincs már semmi.« Én kéréseimet megkettőztettem; de minden hiába, a gonosz szellem már-már diadalmaskodott: a beteg vagy tagadott, vagy hallgatott. Egyszerre csak feltárul az ajtó, a betegnek leánya térdre borul előtte: »Atyám, mentsd meg lelkedet – leányod különben határtalanul boldogtalanná lesz. Te azt mondod, hogy szeretsz, mutasd azt most!« A beteg e jelenetre nem volt elkészülve: leányának ölelése és könnyei zavarba hozták; a jó leány minden lehető gyöngédséget, legnyájasabb szavakat felhasznált, szólt a mennyekről, melyet édes atyja elveszítene – de ő ismét csak azt felelte: »Te tudod, hogy már nincs semmi nálam!« Ekkor, mintha valami ihlettség szállotta volna meg a leányt: »Atyám, kiálta fel, ne hazudjál! te mindig nyílt és becsületes jellemű voltál; ne okozd, hogy miattad pirulnom kelljen! Add oda a gyóntatóatyának azon papírt, melyet a titkos társulat főnökének átadni parancsoltál!« A beteg e szavaknál felsóhajtott, s némi erőlködéssel mondta: »Édes gyermekem! atyád fölött nem kell pirulnod Íme, vedd le nyakamról a kis kulcsot, nyisd fel ama szekrénykét, s add át az abban levő iratot.« – Az atya erre bágyadtan hátrahanyatlott.
A leány villámgyorsan kivette az iratot s nekem átadta. – E gyermek emlékezetembe idézte az első századok keresztény hős szüzeit. – A beteg csak még pár óráig élt; utolsó szavai a bánat, a hit és remény gerjedelmeinek kifejezései valának.
Én a leánynak jelenlétében felbontottam a lepecsételt okmányt, mely nem volt egyéb, mint eskü, saját vérével aláírva. Az illető ünnepélyesen és esküvel ígérte, hogy szünet és könyörület nélkül harcolni fog a katholikus egyház, a pápa, és a fejedelmek ellen, szörnyű átkokat szórt önmaga ellen, ha esküjét valamiképpen megsértené. – Én sokszor hallottam, hogy a magasabb rangú szabadkőműveseknél szokásos az ily okmány, mégis midőn azt magam olvastam, alig hittem szemeimnek. – Az iratot átadtam az érseknek.
Ez a passzionistának elbeszélése.”
(Tóth Mike SJ: Erénygyöngyök nők életéből. Második kiadás. Kalocsa, 1911. Jurcsó Antal Könyvnyomdája. 85-89. old.)
Ismétlendő: tucatnyi hasonló vallomás áll rendelkezésünkre katolikus sajtóorgánumokból. Viszont az ilyen leleplezésekről vagy hallgatnak a szabadkőművesek által írt könyvek, vagy eleve tagadják hitelességüket.
Mi hát akkor az igazság: volt, van ilyen eskü, vagy sem? Nos, válaszul felteszünk egy kérdést: hány szabadkőműves szövetségbeli testvér küzdött eddig bárhol, is a világon a katolikus egyház létéért, jogaiért?
Érdeklődéssel várjuk erre az érintettek remélhetőn kimerítő válaszait.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
