Mintha konszenzus lenne abban, hogy mindenki elítéli a kommunizmust. Ámde ha figyelmesebbek vagyunk, észrevehetjük, hogy ez csak egy illúzió. A hazánkat jó ideje belülről és kívülről érő támadások igenis azt mutatják, hogy élnek a régi reflexek. Csak a módszerek változtak – némiképpen.

Itt van Gulyás Márton. Gesztusai, egyáltalán egész valója engem leginkább Szamuely Tiborra emlékeztet. Aki szerint a vér „megtisztít”. Mármint a burzsujok vére. Kiontásuk bolsevista „erény”.

Gulyás Márton azonban nem vérrel, nem ököllel vagy pláne szuronnyal fenyeget, terrorizál. Nem. Beéri ő a szóval is. Teste ugyanis már egy kis fuvallattól is meg-megremeg. Október 23-i, Kossuth térre tervezett demonstrációját lefújta a piros riasztás, a rossz idő miatt.

Nézem ezt a Gulyás gyereket. A lemondást a 888.hu-n közlő aktivistáról ott látható fotón félmeztelenül, trikóban pózol. Istenem, ha egy egészséges nő ránéz, mit gondolhat róla? Se nem fiú, se nem leány, se nem férfi, se nem nő. Hát akkor mi? Gendertermék. Mégpedig a legújabb. Made in Brusssels.

Amint nézem fizimiskáját, kezembe veszem Gereben Ágnes történész „Megtorlások a Szovjetunióban” című könyvét (2013). Csak ajánlani lehet mindazoknak, akik a kommunizmus kulisszatitkaira kíváncsiak. A kötet végén közölt bő archív felvételek mindent elárulnak arról, ami 1917 után történt a néhai Oroszországban, és ami nálunk 1956-hoz vezetett.

Az egyik felvétel a Szolovki-szigetek egyikéről készült. Az Északi-sarkkörtől 160 kilométerre lévő szigeteken a XV. századtól lenyűgöző szépségű kolostorokat és templomokat emeltek. 1917 után a szigetcsoport a bolsevik rezsim propagandafilmben is népszerűsített tömeges leszámolásainak színhelyévé változott.

Van fotó aztán a szigetre érkező, mit sem sejtő asszonyokról. Akadt olyan rabnő, akit egy pétervári rendezvényről báli ruhában hurcoltak ide, a világ egyik leghidegebb tájára.

Látható aztán Szolovki parancsnoka, Alekszej Nogtyev képe. Amint Gereben írja: „A foglyok visszaemlékezése szerint azzal fogadta az újonnan érkezőket, hogy „itt nincs szovjet fennhatóság, csak szolovki fennhatóság van. Elfelejthetnek minden jogot, amivel korábban rendelkeztek. Mi itt a saját törvényeink szerint élünk.”.” Aztán persze később őt is kivégezték.

A szolovki Szekerce-hegyről hosszú lépcsőn hajították le a megkínzott, majd kivégzett foglyokat. Mire a holttest a lépcső aljára ért, felismerhetetlenné vált. Az emberi maradványokat el sem hantolták. A táborban általánossá vált a téglalap alakú fémbőrönd a férfiak kezében. Élet-halál kérdés volt, van-e benne bögre és kanál. Ezek nélkül a rab ételosztáskor nem tudott hozzájutni a neki járó fejadagért, így éhhalálra volt ítélve.

A vörös csillagos táborkapu mögött tűntek el örökre a kivégzésre vitt foglyok. Egy Black nevű kutya például minden csoportot keserves vonítással kísért, mivel azt hitte, ott viszik a gazdáját halálba. Az őröket zavarta a sírása, ezért azt is agyonlőtték.

Félelmetes fotón látható Makszim Gorkij, akit azért vittek Szolovkira, hogy lássa és műveiben népszerűsítse a „szovjet emberré történő átnevelés” hétköznapjait. A rabok cédulákat csúsztattak Gorkij hátra tett kezébe, hogy hírt adjanak a világnak a tényleges helyzetről. A hazatérő író azonban cédulák helyett hamut talált bőröndjében…

Mindenütt, ahol csak érték, széthordták a templomi műkincseket. A keresztelőt 1920-ban „Októberünnep”-pel helyettesítették. Egy felvételen a helyi pártmegbízott az ikont helyettesítő lobogó előtt „az internacionalista proletár hadsereg” tagjaként üdvözli a megszeppent ünneplőket.

„Trockij elvtárs soha, se a sajtóban, se máshol a nyilvánosság előtt ne szólaljon fel” vallási ügyekben, hagyta meg Lenin. Mégis, Trockij a színfalak mögött a bolsevik egyházpolitika ideológiai irányítója volt. Felesége, Natalja Szedova, a kultusztársa múzeumi osztályának vezetője, megpróbálta viszont megmenteni legalább a legértékesebb egyházi műkincseket a pusztulástól. Ellenben Alekszandra Kollontaj népbiztos a pétervári kolostorokat öregek otthonává akarta átalakítani.

Propagandafotókat láthatunk továbbá a kötelező iskolai ateizmusóráról. Az ilyen órákon volt egy palatábla, rajta a felirattal: „Ki volt ma templomban?” Alatta a „szégyenteljes” burzsujivadékok nevei. Más képeken agitátornő szónokol a vallásról, mint „a népek ópiumá”-ról, illetve egy fiatal férfi agitátor a moszkvai egyetemen tart vallásellenes előadást.

Országszerte felháborodást, számos helyen pedig heves ellenállást váltott ki, hogy „Az ereklyék megsemmisítéséről összoroszországi méretekben” címmel kiadott moszkvai rendelet alapján az ateista propaganda részeként kihantolták az ortodox vallás szentjeinek sírját, és megsemmisítették maradványaikat. Így pusztult el az orosz nemzeti egységet jelképező Radonyezsi Szergij teteme is. A szentek meggyalázott koponyáját ráadásul közszemlére tették!

Megrázó képek tanúskodnak arról, hogyan hajtották végre az egyházi vagyon államosításáról még 1918 januárjában kiadott dekrétumot. Különösen is a harangokat gyűjtötték be. És mi volt mindehhez az ürügy? A Volga-menti – mintegy negyvenmillió (!) életet követelő –, 1921 és 1923 között lezajlott éhínség áldozatainak megsegítése…

Az ortodox egyháznak 1917-ben még 77 000 temploma volt Oroszországban. A szovjet uralom első évtizedeiben ezerszámra rombolták le őket. Volt, hogy egy romboló brigád a Nyizsnij Novgorod-i templom maradványai előtt örökítette meg magát, a „jól végzett munka látható örömével”. „Az elkobzást a városokban kell elkezdeni, méghozzá a gazdagabb templomoktól a szegények felé haladva”. – szólt a pártdirektíva. Dolgoztak is a pártaktivisták a végrehajtásán. A drágakövekkel és féldrágakövekkel díszített rámát többnyire külföldi árveréseken értékesítették, a belőlük kihasított ikonokat viszont elégették. Azonban a Volga-menti parasztok megmentésének ürügyén elkobzott műkincsek árából mégsem vásároltak gabonát külföldön.

Láthatjuk továbbá, milyen is volt a hírhedt „fekete varjú”, a rabomobil. Az emberek éjszakánként rettegtek, nem az ő házuk előtt fékez-e. Előfordult, hogy ki sem engedték a letartóztatottakat, hanem a lezárt kocsiban a kipufogócsövön bejuttatott gázzal végeztek velük!

A szolovki lágerkapu felirata mindent elárul: „A Szovjetunióban a munka becsület és dicsőség dolga.” A német koncentrációs táborok „Arbeit macht frei” feliratával szemben, teszi hozzá Gereben, „arról nem esik szó, hogy fel is szabadítana…” A rabokat máskülönben a „Dicsőség a nagy Sztálinnak!” felirat fogadta.

A politikai rendőrség tisztjei a csoportos kivégzések után a mögöttük lévő friss tömegsír előtt előszeretettel fényképeztették le magukat. Szinte minden szovjet nagyváros határában volt ilyen.

Különösen is kegyetlenül bántak a nőkkel. Befogták őket bányamunkára, hatalmas kőtömbök szállítására. A szovjet koncentrációs táborok női rabjaitól néhány hónappal a szülés után elvették és állami gondozásba adták a csecsemőjüket – amint erről a negyvenes évek elejének egyik hazai antibolsevista propagandafilmjéből, a „Negyedíziglen”-ből is értesülünk.

Ámde legyen most elég a hátborzongató könyvszemlézésből. (Akinek mégsem elég, javaslom, lapozza fel a „Magyar Kultúra” című sajtóorgánum évfolyamait a harmincas-negyvenes évekből, ott még bőségesebb leleplezésekkel is találkozhat.)

Térjünk csak vissza – még ha csupán egy mondat erejéig is – erre a Gulyás-gyerekre. Elképzelem, milyen odaadó agitátorfiú lett volna belőle a moszkvai egyetemen, rekviráló a Volga mentén, vagy kínzómester a Szolovszki-szigeteken!

Mert ne legyenek kétségeink. Ha az ilyen Gulyás-gyerekeken múlna, visszatérnének azok a Gereben könyvében felidézett régi idők. De vissza bizony. És ezt ne feledjük, ha 1956 hőseire gondolunk, akik ma is azt üzenik, amit akkor: „Vesszen minden maradéka!”

Ifj. Tompó László – Hunhír.info