Képzeljük el, hogy létrejön bizonyos körök hőn dédelgetett álma. A világnézetileg semleges iskola. Ahol egyetemlegesen mindenki mindenről azt gondol, amit akar. Ha a kétszer kettőt nyolcnak tartja, az sem baj. Csak legyen valamelyen válasza a feltett kérdésekre!
Mosolygunk ezen, ugye, pedig hát… Gyakran elhangzik, mindegy, ki katolikus, ki protestáns. Egy az Isten! A többi, a dogmatikus és liturgikus meghatározások, egyáltalán nem számítanak. Ezek – úgymond – csak „külsőségek”. Legyünk ökumenikusak, s felejtsük el a vallási vitákat, melyek valaha oly sok tragédiát okoztak.
Természetesen ilyenkor a legfőbb célpont a katolicizmus, a katolikus egyház, annak tanításai és intézményei. Kórusban kiáltják: „Ezek már elavultak, haladni kell a korral!” Ahogyan nem viselünk ma már pantallót, úgy vessük el a dogmákat. Vagy tekintsük magánügynek, ki mit gondol a Szentlélekről, a pápaságról, illetve magáról a Szentírásról.
Azok, akik így beszélnek, valahogy nem veszik észre, hogy önellentmondásba keverednek. Sokan közülük ugyanis, akik ráadásul „nagyon jó” keresztényeknek tartják magukat, állandóan a toleranciát kérik számon a katolicizmuson. Érdekes, ők viszont egy cseppet sem toleránsok a katolikus igazságokkal szemben. Sőt végső soron számukra már az is botránykő, ha valaki szigorúan ragaszkodik az általa egyedül igaznak vélt vallási tanításokhoz, vagy pláne, ha felismeri, hogy az a hit, amit eddig követett, hamis, és az igaz hit útjára óhajt lépni. Az ilyeneket árulóknak nevezik, mi több, akár becsteleneknek, hitelteleneknek.
Nem mai, de napjainkban is igaz keresztény reakció erre Louis-Gaston de Ségur francia prelátus hitvédelmi művének egyik fejezete, amelyben arra az ellenvetésre felel, hogy „a becsületes ember nem változtatja vallását, hanem megmarad abban, amelyben született”. Íme:
„Igenis, ha az ember Jézus Krisztusnak igaz és egyedül üdvözítő anyaszentegyházában született, melyben a keresztény katholikus vallás hittanai teljes épségökben adatnak elő, s az üdvösség minden eszközei Krisztus és az apostolok rendelete szerint szolgáltatnak ki: akkor nemcsak kötelességünk megmaradni abban a vallásban és egyházban, amelyben születtünk; hanem attól elpártolni fölöttébb nagy bűn.
De ha az embernek nem volt szerencséje katholikusnak születni, később pedig meggyőződik a katholikus vallás igazságáról: nemcsak szabad neki, de sőt elengedhetetlen kötelessége, halálos bűn terhe alatt, elhagyni azt a felekezetet, amelyben született.
Ezáltal ő nem lesz hitehagyott; a hitehagyott csak az, aki az igazságot, melyről meg kell győződve lennie, tévelyért hagyja el.
Megválni a tévelytől, és visszatérni az igazsághoz, éppen annyi, mint Isten akaratát teljesíteni; vagyis egy igen bölcs, törvényszerű és nemes dolgot cselekedni; annyi, mint a lelkiismeret szavának engedni, vagyis a legszentebb kötelességet teljesíteni.
Ezenfölül az ily megtérés hősi erény gyakorlatának is nevezhető. Mert aki megtér, annak rendesen borzasztó viharokkal kell daczolnia, úgymint szemrehányásokkal, megvetés-, gúny-, könnyek és rimánkodásokkal, protestáns családja, barátjai, hitsorsosai, főleg pedig az ezen elhagyáson bosszankodó hatalmasok vagy írók részéről.
Az ilyennek meg kell emlékeznie a Megváltó ama szavairól:
„Ne véljétek, hogy békességet jöttem bocsátani a földre: nem jöttem békességet bocsátani, hanem fegyvert. Mert elválasztani jöttem az embert atyja ellen, s a leányt anyja ellen, s a mennyet napa ellen. És az ember ellenségei az ő háznépe. Aki atyját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám; ha ki fiát vagy leányát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. És aki föl nem veszi keresztjét, és nem követ engem, az nem méltó hozzám. És gyűlölségben lesztek mindeneknél az én nevemért. Aki pedig állhatatos lesz mindvégig, az üdvözül.” (Máté 10.)
Egy híres protestáns nő, Stael asszony, egy vallási vitában, melyet a vallás-változtatás kérdésében idézett elő, e szokott védelmi eszközhöz folyamodott: „Én atyáim vallásában kívánok élni és halni.” „Én pedig, nagyságos asszony!, feleli elmés ellenfele, nagyatyáim vallásában.”
Ugyanezt foglalja magában, más szavakkal az a felelet is, melyet bizonyos franczia követ, buzgó katholikus, egy protestáns angol főúrnak adott, ki tőle, miután súlyos betegségéből fölgyógyult, azt kérdé: „Vajon nem fájlalta volna-e ön, ha eretnek földbe temettetik el?” „Éppen nem, felelé a követ; csak azt hagytam volna meg, hogy síromat egy kissé mélyebben ássák, és azonnal katholikusok közt lettem volna.”
Akár a földben, akár a történelemben ássanak a protestánsok, mindenütt ezzel az őket leverő, kitörülhetetlen felirattal találkoznak: A protestantismus a kereszténység kezdete után, tizenöt századra jött létre.”
(Rövid és bizalmas feleletek a keresztény vallás ellen leginkább elterjedt ellenvetésekre. Francia nyelven írta Ségur, a párisi katonai fogház lelkésze. A XXII. eredeti kiadás után. A főmagasságú bíboros hercegprímás és esztergomi érsek helybenhagyásával. Harmadik kiadás. Budapest, 1891. Szent István Társulat-Buzárovits Gusztán Nyomdája (Esztergom). 101-104. old.)
De ideidézendő az alábbi intelem is:
„Katholikus keresztény vallásunkat nem szabad szégyenlenünk, azt mindig bátran be kell vallanunk; azt soha eltagadni vagy megváltoztatni nem szabad. Aki katholikus vallását megtagadja, azt Isten is kitagadja a mennyországból. Katholikus vallásunkat akkor sem szabadna megtagadnunk, ha azért nagy jutalmat kapnánk, vagy abból hasznunk volna, vagy nagy büntetéssel vagy halállal fenyegetnének. Szent Ágnes tizenhárom éves kis leány volt. A pogányok ígértek neki sok pénzt, kincseket, kényelmes úri életet, ha megtagadja katholikus vallását, de ő nem tagadta meg. Akkor fenyegették és ijesztették börtönnel, ütötték, kínozták, mégsem tagadta meg az ő katholikus vallását. Inkább elszenvedte a kínzásokat és a halált, de hű maradt katholikus vallásához. Az ilyeneket, kik katholikus vallásukért vérüket ontották, vértanúknak nevezzük és Isten fölvette őket a mennyországba és ott is kitűnőbb boldogságban részesülnek, mint mások.”
(Palkovich Viktor esperes plébános: Katholikus hitelemzések. Vezérkönyv az elemi iskola alsóbb osztályainak hitoktatásához. Pozsony, 1926. Concordia Könyvnyomda és Kiadóvállalat. 7-8. old.)
Persze mindez nem jelenti nyilván azt, hogy aki önhibáján kívül téves hitben él (tehát például a protestantizmus valamelyik ágát jóhiszeműen követi), eleve kerülendő minden téren, akivel egy katolikus soha „szóba sem állhat”. Nem. Szelíden, megfelelő tudással és főleg személyes jó példával kell elöl járni közöttük. Az, aki az igazság teljességét birtokolja vallási téren, nem mondhat le vallása igazságainak képviseletéről, terjesztéséről – amint a matematikatanár sem csak tanóráján érvényesíti matematikatudását. Bizonyos életterületeken pedig amúgy is egymásra utalt a katolikus és a protestáns, mert például egy becsületes protestánsnak is tiltakoznia kell, a katolikussal egyetemben, az abortusz, a lombikbébi-program vagy éppen az iszlám migráció ellen.
Ha szétnézünk a mai USA tagállamaiban vagy Nyugat-Európában, szinte mindenütt azt látjuk ugyanakkor, hogy még a szétszakadt keresztények által is közösen vallott erkölcsi-szellemi alapértékek ellen intéznek egyre nyíltabban támadást. Gondoljunk csak bele! Olyan világ van ott, melyben az alábbi tanok elfogadása természetes:
„Azt a furcsa összefüggést figyelhetjük meg, hogy minél erősebb volt egy adott időszakban a vallás, minél mélyebb volt a dogmákba vetett hit, annál nagyobb volt a kegyetlenség és annál rosszabbul alakultak a dolgok.” (Bertrand Russell)
„Nem kell vallásosnak lenned ahhoz, hogy őrült legyél, de azért segít.” (Daniel Dennett)
„Hogy kérdezheti tőlem bárki is, hogy létezik „Isten”, amikor megmutatni senki sem tudja?” (Jodie Foster)
„Az ember megőrülne, ha a Bibliát tényleg komolyan venné: de ahhoz, hogy valaki komolyan vegye, már eleve őrültnek kell lennie.” (Aleister Crowley)
„A legjobb orvosság a nemzeti érzelműek ellen a tanulás, akárcsak vallásosak ellen.” (Alishba Zarmeen)
„A vallás több betegséget okoz, mint a pestis vagy földrengés.” (François-Marie Arouet Voltaire)
„Ha egy valaki szenved téveszmében, azt őrültségnek mondjuk. Ha sokan, azt vallásnak.” (Robert M. Pirsig)
„Minden gyermek ateista, amíg a fejébe nem verik a vallást.” (Ernestine Rose)
„Az emberek azért mennek a templomokba, amiért a kocsmákba: hogy elfeledjék nyomorukat, hogy elfeledkezzenek pár percre magukról, szabadon és boldogan.” (Mihail Alexandrovics Bakunyin)
Az efféle tézisek ellen mind a katolikusnak, mind a protestánsnak ab ovo tiltakoznia kell. Azonban visszatérve a címbeli kérdésre: Marcel Lefebvre francia érsek egykor arról számolt be, egy protestáns küldöttség felkereste, hogy köszönetet mondjon neki, amiért elutasította az ökumenizmust. „Mi maradunk protestánsok, akik köszönjük, hogy Ön nem akar egy hamis katolikus-protestáns vallásközösséget.”
Az lenne végső soron persze a természetes, hogy az ötszáz éve, Luther fellépését követően a katolicizmustól elszakadtak visszatérjenek a katolikus Egyházba. Ökumené tehát nincsen, csak ökonómia. A kettő közötti választás örök életünk sorsát eldöntő voks.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
