Úgy tűnik, nemcsak a túloldali sajtó olvasása jelent mentális kockázatot, de – horribile dictu – időnként az ezen oldali is – már ami korismertető cikkeit illeti. Igen, a kérlelhetetlen magyar valóság, sőt világvalóság, vagy Csurka István néhai szavaival, az elfogadhatatlan realitás…

Ha olvassuk a két világháború közti ezen oldali sajtót, csak úgy dől belőlük a panasz. A magyar sem különb, mint a „galiciaiak”. Ez a konklúziójuk egy mondatban. Túloztak vajon? Aligha.

Itt van egy félelmetes látlelet a „magyar élhetetlenség”-ről – Trianon után kilenc évvel:

„Beavatott pesti ember, ha a Dunántúlra utazik s ha nem lakik éppen a Keleti pályaudvar tőszomszédságában, rendesen inkább Kelenföldnek kerül a villamossal s ott száll fel a vonatra. Megtakarít vele időt is, pénzt is; nem tesz drága és fölösleges nagy körutat Budapest körül.

Az idegen ezt nem tudja, s talán szerencse is, hogy nem tudja, mert a kelenföldi pályaudvar olyan szegényes és falusias, hogy furcsát gondolna a magyar fővárosra kíváncsi idegen, ha Kelenföldet nézné Budapest egyik állomásának. Az ütött-kopott, szűk várótermekben bódító illatok, a peronon ember-ember hátán. Batyukon, koffereken, elhullatott ételmaradékokon kell itt keresztülgázolnia annak, aki nem akar utolsónak maradni, amikor a remekbe készült portás szélvészeket megcsúfoló hangján végigkiáltja a peronon a különböző vonatjáratoknak csaknem valamennyi állomását: »Budafok, Érd, Százhalombatta, Ercsi, Adony-Pusztaszabolcs, Seregélyes, Börgönd, Szabadbattyán, Polgárdi, Csajág, Balatonkenese, Balatonfüred, Tapolca, Keszthely, személyvonat, a harmadik vágányon!«

Amíg a vonatomra várok, végigmustrálom a velem együtt várakozó közönséget. Fele tereferél, fele olvas. Sajnos, nem éppen keresztény lapokat. Itt-ott még az Uj Nemzedék, vagy a reggeli Magyarság, a legtöbbje azonban menthetetlenül Légrádyék, Miklós Andor és a Színházi szemle izraelitáinak tanítványául szegődött. Elrettenve látom, hogy nemcsak határozottan merkantil típusú polgártársak s nem is csak az itt is sűrűn feltünedező galiciaiak veszik meg az Estet, hanem magyarok is, igaz, hogy feltűnően szolgaábrázatúak, gondolatnélküli, meghunyászkodott, rabszolgasághoz és önállótlansághoz szokott magyarok. Mintha az idegen szellemű olvasmány rég kiölte volna szemükből a magyar önmegbecsülést és önbizalmat. Elszorul a szívem, amikor nemcsak a karvalyra emlékeztető körúti hölgyfizionomiák tulajdonosai, hanem kétségkívül keresztény úrilányok és hivatalnoknők kezében is Friss Ujság-fajta lapokat gyűrögeti nagy áhítattal. Hiába, a magyar csak nem tanul s csak nem akar a maga ura lenni a saját földjén. Nemcsak a földjét, az iparát s a pénzét adja oda a galiciaiak leszármazottjainak, hanem a gondolkodását is, az ízlését, a közéleti s erkölcsi felfogásait… Úgy látszik, a jobbágyösztön kiirthatatlanul benne van a vérünkben s mindig mesterien ki tudjuk keresni a szolgaságok között is, melyek a legmegalázóbbak s legvégzetesebbek. Higgyétek el, ha Kun Béla valamiképpen hazajönne s újságot adna ki, fél év múlva már az ő újságját falná itt mindenki, csak lenne benne elég szenzáció, elég pikantéria, elég ellenzéki vagy akár forradalmi hang a jól megválogatott, tetszetős jelszavak…

Az újságárus bódé bérlőjének itt nagyszerűen mehet a dolga. Nem akarom meggyanúsítani, de jó protektora lehetett, aki idekerült. Ez onnan is valószínű, mert úgy látszik, felekezetének igen ügybuzgó harcosa. A »Magyar Protestánsok Lapját«, ezt a semmiképp sem jelentékeny, ellenben katolikusmaró felekezeti a legfeltűnőbb helyre teszi ki, egyenesen a napilapok fölé, hogy mindenkinek szinte az orrát bökje, aki a bódé elé kerül. Bezzeg katolikus lapot górcsővel sem találni az egész »standon« s úgy látszik, mindenki helyénvalónak is találja, hogy a nagy részben az állam tulajdonát képező »Beszerzési vállalat« embere pontosan csak zsidó és protestáns nyomtatványokat áruljon. Azelőtt hónapokon át ákombákom betűkkel ki volt ide írva az is, hogy »Itt kapható a Károli-biblia«. Szóval csak a Károli. Mellette ott virított szintén hónapokon át a rossz hírű Zolának két dühösen katolikusellenes regénye, a »Lourdes« és a »Róma«. Nem tudom, felszólalt-e valaki ezek ellen, hogy végre lekerültek a polcról. Ellenben a »Magyar Protestánsok Lapja« ott van ma is, ott vágja a katolikusokat a magyar államvasútnak egyik legforgalmasabb állomásán, az állami felügyelet alatt álló »Beszerzési vállalat« egyik felekezeti túlbuzgójának a jóvoltából. S úgy látszik, senki sem emeli fel szavát ellene. Bezzeg a katolikus elárusítók – nem tudom, egyáltalán vannak-e, de felteszem, hogy talán mégis vannak – sehol sem teszik ki még a Szív újságot sem. De mi már hozzászoktunk, hogy minket nyilvános helyen, állami területen is inzultálni lehet.

Az öblös hangú portás a balatoni déli vasútat kiáltja. Székesfehérvár, Szabadbattyán, Aliga, Siófok, Balatonföldvár… gyorsvonat! Jól öltözött, idegen típusú úri nép özönli el a beszáguldó vonatot. Ráncos képű, munkában elaggott falusi magyar érdeklődik, ez-e az ő vonata Tárnokra? Visszalökdösik. Az a szegényes munkásvonat ott hátul; az majd csak aztán indul. Csupa rövid, harmadosztályos kocsi. Azon mennek a keresztények…”

(A kelenföldi pályaudvaron. Magyar Kultúra, 1929, első félév. 513-514. old.)

Ebben az írásban – mint megannyi akkortájt született hasonlóban – szinte minden benne van. Kell hozzá kommentár?

Legfeljebb csak a belőle a címbe illesztett mondathoz annyi, hogy néhai jó Pezenhoffer Antal hitoktató atya nem ok nélkül kesergett azon, milyen sokan váltak 1945 után az új „rend” híveivé, még néhai pesti Vas utcai tanítványai közül is. Vajon hányan falhatták a Vörös Újság helyébe akkortájt lépett lapmutánsokat?

Ma persze, mondhatnók, milyen szép a Kelenföldi Pályaudvar. De vajon az újságosbódéi választékát illetően jobb a helyzet, mint volt 1929-ben?

Ifj. Tompó László – Hunhír.info