Tökéletes boldogság persze e világon nem létezik, de hát ugye Platón óta tudjuk, hogy az ember, természeténél fogva, mégis minél nagyobb boldogság elérésére törekszik már itt a földön is. Viszont talán sohasem volt még olyan kor, mint a mai, amiből ez annyira végzetesen hiányzik.

Miért? A válasz kézenfekvő: mert Isten nélkül akarunk boldogok lenni. Ez pedig nem megy. Sokan megpróbálták, főleg az elmúlt két évszázadban, de mintha nem nagyon tanult volna belőle az emberiség.

Boldogtalanságunk már ott elkezdődik, hogy nem fogadjuk el az isteni teremtésrend egyik alapigazságát, azt, hogy más a férfi és más a nő rendeltetése. Magyarul elintézhetnők azzal, hogy a férfi legyen férfi, a nő legyen nő. Sokan persze rá is bólintanak erre automatikusan, ámde a gyakorlati életben egészen másként gondolkodnak – helyesebben vélekednek – erről.

A kiválóbb elmék réges-régen megállapították, hogy az emberi lét hármas síkjából (testi, lelki, szellemi) a harmadik nem a nő területe, ezen igazán komoly teljesítményre sohasem lesz képes. Ezért nincsenek a nők között igazán zseniális művészek, feltalálók, tudósok. De ez egyáltalán nem baj. A Teremtő másnak teremtette a nőket, mint a férfiakat. Egyenrangúaknak, de nem egyformáknak. Ugyanis például édesanyaként gyermeket nevelni, háziasszony lenni és beteget ápolni semmivel sem kevesebb, mint katedrálisokat tervezni, szimfóniát írni, vagy a dinamót feltalálni. Mindebből következően nem véletlen, hogy valaha a férfiak feleségüket nem avatták be tudományos vagy közéleti, politikai kérdések megvitatásába. Ők még tudták, hogy az isteni teremtésrend értelmében egy feleséggé lett nőnek három helyen kell teljesítenie: 1. a hitvesi ágyban, 2. a gyermekszobában és 3. a konyhában. De ha apácává lett, akkor sem vált belőle zseniális író vagy feltaláló, mivel természeténél fogva nem kreativitásra, hanem reprodukálásra teremtetett. Ezért nem véletlen, hogy valaha az apácák nem könyveket írtak, csak másoltak, mint a középkorban Sövényházi Márta és Ráskai Lea.

Vannak, éspedig nem is kevesen, akik ezen módfelett felháborodnak. Elnyomásról kezdenek beszélni, sőt nőgyűlöletről, arról, hogy a női nem igenis mindenben pontosan ugyanarra képes, mint a férfi. És a valóság?

Egy bölcsészhallgató hölgy az alábbiakat írta Facebookján:

»Én azon az állásponton vagyok, hogy nincsen egyenrangúság férfi és nő között. Ez a nem-egyenrangúság nem automatikusan a nem-ből következik, mert például az biztos, hogy egy Szent Margit vagy egy Sienai Szent Katalin sokkal magasabb rendű, mint sok mai férfi. Viszont én úgy gondolom, ha egy normális férfit és nőt veszünk alapul, akkor mindenképpen az a helyes, ha a férfi vezeti, irányítja a nőt. Egy normális társadalomban az lenne a helyes, ha a nők nem szólhatnának bele a politikába például. Ez nem azért van, mert a férfiak zsarnokoskodni akarnak felettük vagy el akarják őket nyomni, hanem egyszerűen a nők sokkal hajlamosabbak az instabilitásra, a manipulálhatóságra és a manipulálásra (!) is.

Mivel pedig olyan területeknek, mint a politika vagy bíráskodás, menteseknek kell lenniük az érzelmi elkötelezettségektől, ezért jobb, ha nem szólnak bele. Az, hogy voltak/vannak nagyon kiemelkedő művésznők, nagyon szép dolog és színesítik, hozzátesznek a hagyományokhoz, viszont szerintem a legjelentősebb alkotásokat férfiak hozták létre. Egy Shakespeare-nek, Dante-nak, Homérosznak, Szent Tamásnak férfinak kellett lennie. Az apostoloknak is. Aki szellemileg emelkedni akar például nőként, először ezzel kell tisztában lennie, hogy megtanuljon engedelmeskedni egy férfinak, akit tekintélyként elismer maga felett és nem a saját maga feje, érzései után megy. Nem véletlen mondja Szent Pál levelében: „Szeretném azonban, hogy tudnátok, hogy minden férfinek feje Krisztus, az asszonynak a feje a férfi, Krisztus feje pedig az Isten.” (1Kor 11,3).

Az, hogy a mai modern világban már minden összekuszálódott, és a mai férfiak és nők lénye már teljesen mást sugall, problémákat vet fel, de én úgy gondolom, hogy változás csak is a helyes látásmód kialakításával érhető el, ami mély belátásból fakad. Tehát nem azt kell elsősorban nézni, hogy ma bizonyos férfiak mit képviselnek, hanem hogy alapjáraton a Férfi milyen kvalitásokkal rendelkezik és egy nő milyenekkel. Ha ezeket az ember tisztába teszi, szerintem elképzelhetetlen, hogy egy (igazi) Nő egyenrangú akarjon lenni egy (igazi) Férfivel. Egy nő magasrendűségét pont az adja, hogy megtanul engedelmeskedni és így egy nő is ugyanúgy eljuthat nagyon magas szintre. Például szerintem amikor Veronika megtörli Krisztus arcát a kendővel, az is van olyan bátorság, mint egy férfi bátorsága a csatában.

Amiért egy nő beleszólhat a vitába, az azért van, mert nem a saját eszére és individuális érdekeire támaszkodva alakítja ki a véleményét, hanem valamely tekintélyt figyelembe véve. Azaz egy férfiét. Pont ezért van, hogy szellemi vagy lelki vezető is férfi lehet. Így természetesen nőknek is lehet véleményük, belső meggyőződésük, amit e tekintély által magukévá tettek. Egy normális társadalom berendezkedése szerintem olyan, ahol nem az individuális, érzelmi, anyagi igények az elsők, hanem valami magasabb, transzcendens, isteni alapokon nyugvó. A mai világban pont azért lehet az a káosz, ami van, mert már az emberek nem a magasabbrendűségre és a Jóra törekszenek, hanem ki akarják élni, ami számukra kellemes, kényelmes, sokszor minden etikai korlátot átlépve. Sok esetben kényelmesebb nem engedelmeskedni az értelemnek, az érzéseinket, a szívünket követni, de ez még nem jelenti azt, hogy helyes is. Az egyéni, egyedi esetektől el kell vonatkoztatni, amikor a két princípiumot vizsgáljuk. Persze, hogy rengeteg esetben van úgy, hogy a férfi a „hülyébb”, gyávább, de ez még nem cáfolja meg az ideális esetet, és az alapvető női és férfi tulajdonságokat sem vonja kétségbe. A vak engedelmesség is két oldalú: ha egy megfelelő férfira irányul, akkor emeli a nőt, ha nem, akkor még nagyobb kárt okoz benne, de még ez sem cáfolja meg azt az ideális esetet, hogy „a nő feje a férfi”.«

Joggal mondhatnók, hogy bizony tökéletes diagnózis ez, ezért nincs is mit hozzátenni, vagy legfeljebb annyit, hogy ha sokan megszívlelnék, nem lennének oly boldogtalanok.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info