Nem tudom felmérni, hány embert kísért a marxista szólam: „A múltat végképp eltörölni.” De egyet tudok: valahogyan mindig a múlt árnyai kísértik világunkat. Tudom, vannak, akik legyintenek, mindig csak azokat az avítt régi orgánumokat idézem. De hát mit tegyek, ha – sajnos, nem sajnos – oly időszerűek.
Amint nemrég írtam, bújom Bangha Béla orgánumát, a „Magyar Kultúrá”-t. Hihetetlen, de tény, úgy érzem, mint egykor a költő Erdélyi József: „lángot vet a szűz papiros”. Bár ne így lenne, mondhatnók, de mégis így van. Magyarul: ijesztően időszerűek a benne megjelent írások.
Találomra következzék néhány szösszenet múlt századunk harmincas éveiből – bizonyságául annak, hogy aki akkor valóban keresztény és nemzeti gondolkodású volt, maga is sokszor bírálta a maga korát, magyar viszonyait. Csak hát persze más, egészen más szempontokból, mint tették 1945 után és ma is olyan sokan.
Írójuk, Nyisztor Zoltán (1893-1979) pápai prelátus a „Magyar Kultúra” „Tollheggyel” című rovatát jegyezte. Lehet, hogy néha talán túl sarkosan, de mindig az igazságot őszintén keresve fogalmazta meg észrevételeit kora jelenségeivel kapcsolatban. Lássunk belőlük most néhányat – kommentár nélkül!
„Gazdavédelmi rendelet. Irányított gazdálkodás. Nyugdíjtörvény. Középiskolai reform…Elismerjük, hogy a tervező gondolata jó. De a kiviteltől fázunk.Mert értelmes fej még csak akad néhány ebben az országban. De az Istennek számot adó, kemény gerincű férfijellem annál kevesebb. És a nagy tervezők azzal már nem igen törődnek, hogy végrehajtó szerveikben a lelkiismeret erejét fokozzák. Azért nem lesz aztán semmiből semmi…”
(Magyar Kultúra, 1934. január 20. 75. old.)
„Hosszas panaszok és követelőzések után mintha megmozdult volna a vezető »nagyok« lelkiismerete és tenni szándékoznak valamit az ifjúságért. (Ha látjuk, hisszük!) Igen ám, de folytonosan csak a diplomás ifjúságról esik szó, pedig ezek az utánunk jövő nemzedéknek csak csekély része. Természetesen gondoskodni kell róluk is. Akik annyi évet, annyi költséget áldoztak, hogy hasznosabb munkát végezhessenek.
De mi lesz az érettségizett, vagy négy középiskolát, elemit végzett fiatalsággal? Azokról nem veszünk tudomást? Azoknak nem dukál munka és kenyér? Azoknak nem éppen olyan nehéz nekik megfelelő elhelyezést találni, mint az akadémikusoknak? S annak a szülőnek nem egyformán keserves, ha fiából nem lehet gyári munkás, kereskedősegéd, vagy akár utcaseprő, mint a másik emberfiából joggyakornok és mérnök és tanár?
Segítsünk az egyetemi ifjúságon! De ne engedjük ezzel a részleges segítéssel mellékvágányra terelni a nagy ügyet és ne altassuk el ezzel a lelkiismeret szavát. A hazának egyformán szüksége van diplomás és kevésbé képzett munkaerőkre! Gondoljanak erre azok az illetékesek, akiket azért fizet az állam, hogy az ifjúsággal törődjenek.”
(U. ott, 76. old.)
„A készülő új középiskolai törvénytervezetben egynek örülünk: a középiskolák egysége felé való törekvésnek. A liberális századvég egyik nagy megtévedése az volt, hogy a középiskolát szakiskolának nézte s nem alapvető iskolának, amely elsősorban nem anyagközlésre, hanem az észtehetség módszeres fejlesztésére hivatott. Ezért rajongtak az akkori törvényhozók a reáliskoláért és kereskedelmi iskoláért, ezért fordultak el a humanisztikus alaptól. Kár, hogy az új törvénytervezet nem számol le végleg ezzel a téveszmével s nem tér vissza teljesen arra az egységes, humanisztikus alapra, amelyen az európai műveltség kialakult. Magának a műegyetemnek tanárai vallják, hogy a gimnázium még a reális tanulmányok számára is jobb előkészületet ad, mint a reáliskola. A középiskola nemcsak ismeretek halmazát van hivatva közölni, sőt nem is ez a legelső célja, hanem az, hogy a gyermekifjú elméjét harmonikusan fejlessze, a gondolkodás művészetére megtanítsa. Ennek pedig a klasszikus nevelés a legjobb eszköze.
Egynek viszont nem örülünk a tervben: a testnevelés túlzott kultuszának. Testnevelés kell, de a heti három, sőt hat óra torna szerintünk egyszerű pedagógiai melléfogás. Adjanak alkalmat a növendékeknek a mozgásra, játékra, sportra, de nem szükség ezt iskolai tanrendbe szorítani, ami által a diák csak megundorodik tőle. S főleg nem szabad a testgyakorlatnak ugyanazt a jelentőséget tulajdonítani, mint a szellem és lélek nevelésének. Mert ez az anyagelviségnek tett túlzott engedmény lenne.”
(U. ott, 1934. március 20. 271-272. old.)
„A kialakulni készülő új világ, amely egyelőre egyre könyörtelenebbé váló erőkkel porlasztja a kialakulása útjában álló régi formákat: hivatalosan is deklarálta a politikai liberalizmus bukását, miután a gazdasági liberalizmus már évek óta halott volt s csak múmiáját tekintették – óvatosságból és kegyeletből! – élőnek. De Mussolini – vagy két héttel ezelőtt – bejelentette a liberalizmus teljes csődjét s a gyászjelentés a »nagy halott« felett ezzel hivatalosan is elhangzott.
Mi minden rémlik fel a történettudó fantáziájában, amikor ezzel befejezettnek lát egy korszakot! Egy korszakot, amely egy ködbe boruló őszi estén, 1517. október 31-én kezdődött a wittenbergi vártemplom előtt kavargó véres és kormos fáklyafényben. Mert a protestantizmus hiába is tagadná, de nem is akarja, hiszen büszkesége volt, hogy a liberalizmus, a politikai, gazdasági és szellemi liberalizmus egyaránt, e fáklyák közül indult útjára. Rossz omen volt, hogy innét. Mert a tűz, vér és korom iszonyú ragyogásában kellett döntő győzelmet aratnia a francia forradalommal s a tűz, vér és korom iszonyú tengerében kellett meghalnia a világháború alatt. S milyen tragikus, hogy a hulláért, amelyet most undorodva és sietve földelnek el, mint valami tetemet, amely már bűzlik: milliók és milliók haltak meg. Főképp a két utolsó század tekintette a földi boldogság csúcspontjának s valamiféle társadalmi és politikai mennyország előfeltételének – gondoljunk csak a liberális eszmények naiv tüzében égő romantikus nemzedékre, amelyben Petőfi kezdetleges és kritikátlan jakobinizmusa és egy Eötvös nagyszerű filozófiai és államtani felkészültsége egyaránt a liberalizmusért lelkesedtek.
…Az emberiségnek most ismét többje van egy nagy világtörténeti illúzióval.”
(U. ott, 1934. február 5. 126. old.)
„A keresztények még mindig nem értik, sőt egyenesen megvetik és kinevetik a reklámot. Hogy milyen »bölcsen« teszik, mondhatunk rá egy friss pesti példát. Egy kis pesti rőfösnek kutya rosszul ment az üzlet, a forgalom már nem is pangott, hanem egyenesen halott volt. A tulajdonos végső kétségbeesésében utolsó kis tőkéjét reklámba ölte: oldalas hirdetéseket helyezett el a lapokban filléres potom áraiból. Az ötlet, mely oly régi, de amit mindenkinek egyénileg kell újra felfedezni, bevált: a rongyos kis rőfös már négyszer nagyobbította üzlethelyiségét s Budapest egyik leggazdagabb emberének számít.”
(U. ott, 1934. február 20. 171. old.)
„A zsidóság kétezer év alatt sem bírt a kereszténységhez lelkileg közelebb férkőzni, de hogy úgy mondjuk: üzletileg folyton a nyomában van. Mintha szentjeinknek egész díszes galériája csak arra való volna, hogy zsidó gyárosok márkás cikkeik elnevezésére szabadon válogathassanak benne. Ez a kihívó és semmivel sem indokolható divat, mint egy előttünk heverő árjegyzék mutatja, a szappan és a sör, a cukor és szövet területéről most már bevonult az úri divatba is s bazilika védjegyű Szent Imre, Szent László, Szent István és Szent Gellért »fazonban« készült gallérokat reklámoz. Vajon mit szólnának ezek az urak, ha a patkányirtókat, légyfogókat, tetűzsírokat és egyéb gettóikban nélkülözhetetlen szereiket haló poraikban is tisztelt nagy rabbijaikról neveznők el?”
(U. ott, 1934. február 20. 172. old.)
„Garami! Emigrál. Hazajön. Megsértődik: faképnél hagy mindent és elmegy. Váratlanul rosszra fordulnak odaát az »éghajlati viszonyok«: egyszerűen megbetegszik, honvágy gyötri és »haza« jön megint. Ejnye! Ennek az úrnak igazán több hazát adott a végzete! És addig van otthon, ameddig jól megy a bolt és tiszta a levegő. Gyökere sehol és mindenütt. És megélhetése megvan itt is, ott is. Nem különös? És nem kellene ennek a rejtélyes jövedelmi forrásnak a mélyére tapintani valamelyik hatóságnak? Ebben az állástalan világban?”
(U. ott, 1934. március 5. 219. old.)
„Helyzetkép. Falu: 1934.
Az intelligencia – ahány, annyifelé. Áskálódnak, pereskednek. Alattomban és nyíltan egymás ellen törnek. Életre-halálra. A nagyobb kenyérért. Politikai vállveregetésért. A nép ezt igen jól látja. Hogyne látná, hiszen ki-ki iparkodik minél nagyobb pártot verbuválni magának. A jegyzők egymás ellen. A tanítók, tanítónők egymás ellen. Köszönés nélkül elmegy egyik a másik mellett az utcán. Még az iskolában, a gyerekek előtt se váltanak szót egymással. »Mit? Még egy levegőt sem szívok egy szobában a haragosommal!« Az egyiknek a sógora a másiknak unokaöccsét tanítja bent a városban. Összeröffen a család és megy a parancs: »Tekerd ki a nyakát annak a kölyöknek! Hadd pukkadjanak idehaza!«
A községháza harcol a postával és viszont. Nem igen tudni, miért. Mert nincs egyebük. Csak a sár, ami elválasztja egyik házsort a másiktól. Az ivás nap nap után, le a sárig. És a »zsíros semmi«. Szellemi táplálékuk: a hitközönyös és destruktív sajtó. Körülöttük áskálódás. Munkanélküliség. Adósság. Adóhátralék. Protekció. És testvérgyűlölet. És itt ezer éve kereszténység van!”
(U. ott, 1934. március 5. 219. old.)
Lehet firtatni, és kell is, miért, de, amint a fentebbi szemelvényekből is kitűnik, kísért a múlt. (Főleg azok miatt, akikre igaz a címben idézett mondat.) Csak hát nem, nagyon nem mindegy, ki milyen prizmán át nézi a világot, akár annak múltját, akár jelenét. Nyisztor atya még Krisztus prizmáján nézte, az biztos.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
