„Martin Schulz nem kér a kistestvérszerepből”. Nekimegy Merkel „mutti”-nak. Hiába, a földre szállott pokolban (ez a bal-liberalizmus) nincsen szeretet. A benne lévők egymást is gyűlölik. A mindenkori Kun Bélák, tehetnők hozzá.

Techet Péter, a Magyar Nemzet frankfurti tudósítója július 29-i hírcikkéből is pontosan ez derül ki. Ámde maradjunk most egyelőre magánál Kun Bélánál!

„Ember legyen, aki a szocializmus és bolsevizmus között felismeri a határt. Két kereskedőcég ez, amely egyszer mint konkurens mutatja magát, egyszer harcias kiáltásokkal különözi el egymást, másszor meg – legtöbbször – mint csendes társcég lepleződik le. Mikor a Kun Béláék rémuralmáért, gazságaiért, gyilkosságaiért kellett volna helytállni, egyszerre a »semmit se nem tudom« álláspontjára helyezkedtek, s csakugyan sikerült még a magyar bírósággal is elhitetniök, hogy nem ők voltak, ők nem azonosak, kettő és három és kettő és fél, nem igaz, amit 1919 márciusa óta a Népszava s kapcsolt részei annyiszor s oly nyomatékkal megírtak, hogy nincs külön szociáldemokrata s külön kommunista párt, hogy az előbbi aláírta az »egység okmányát« s »elválaszthatatlanul és mindörökre« beleolvadt az utóbbiba, amelynek programja úgyis csak »taktika« szempontjából különbözött az övéitől. Azóta a munkásnyomor haszonélvezői ezerszer hangoztatták, hogy gonoszság, ha valaki a szociáldemokráciát összetéveszti a bolsevikiekkel, mert hogy ez utóbbiak mérhetetlenül messze állnak tőlük s kárt okoztak a szocialistáknak is. »Kun Bélához semmi közünk!«, harsogják az őszinteség mellhangján a szélsőbali parlamenti közbeszólók nem egyszer.

Most, hogy Ausztriában horogra került az 1919-iki rémuralom főhőse, Kun Béla, talán a legelvetemültebb emberi szörnyeteg, amelyet a föld valaha hordott, a szocialista sajtó mindent elkövet, hogy egykori bálványát a megérdemelt halálbüntetéstől megmentse. A Népszava, amely a mexikói vérebeknek nyíltan a pártjukra állt, híreivel hangulatot kelt a szegény üldözött vörös tömeggyilkos mellett. Egyik számában diadalmasan jelenti be, hogy »Európa szociáldemokrata vezető politikusai táviratot intéztek az osztrák kormányhoz Kun Béla kiszolgáltatása ellen« s boldogan sorolta fel a Hendersonokat és Léon Blumokat, akik segítségére sietnek a hurokra került haramiavezérnek. »Nyomatékosan figyelmeztetik az osztrák kormányt arra, hogy minő izgalmat kellene Európa összes demokratikus államaiban (!) és milyen súlyosan elítélnék Eupa valamennyi demokratikus pártjai (!) azt, ha az osztrák kormány arra hagyná magát kényszeríteni, hogy egy legyőzött forradalmárt ellenségeinek kiszolgáltasson.«

Amiből meg lehet tanulni minden előtt, hogy a demokrácia ezeknek az uraknak a szemében annyit jelent, hogy egy sokszoros gyilkost és terrorvezért nem szabad bírái elé állítani. Másodszor, hogy a lázadás és forradalom oly szent fogalmak a szocialista demokrácia szemében, hogy egy forradalmárt »ellenségeinek«, értsd: a törvényes büntetőbíróságnak – kiszolgáltatni egyértelmű az árulással. Harmadszor s ez a legfontosabb következtetés: hogy amikor nem szavakról hanem tettekről van szó, a szociáldemokrácia egyszerre egynek tudja magát a bolsevizmussal. Amit mi különben úgyis tudtunk mindig. Az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz.”

(Magyar Kultúra. 1928. június 5. 506. old.)

Igen, ez egy 1928-as cikk. Elnézem ezután Martin Schulz-ot. Hirtelen nem is tudom, mit írjak a neve után. Urat vagy elvtársat. Pedig hát aligha kérdés, melyiket kellene, illetve illene.

Igen, kellene, illetve illene, hiszen itt van megint csak Kun Béla. Keveri az ember lassan a két nevet. Szintén a „Magyar Kultúrá”-ból idézek:

„Kun Béla bécsi elfogatásának kapcsán a lapok fölelevenítették a volt magyarországi népbiztos 1920-21-iki szereplésének részleteit s a Journal de Genềve a svájci vörös kereszt akkori kiküldöttének adatai alapján minimálisan 60 000-re becsüli azoknak a számát, akiket a szovjet a krími ellenforradalmi mozgalmak elfojtása alkalmával Kun Béla parancsára kivégeztetett. Lodivenszky György lovag, akitől az adatok származnak, egyike volt annak a kevés külföldinek, aki a helyszínen járva szerezhette be információit, megfigyelései azonban még ilyen körülmények között is bizonyára csak kis körre szorítkozhattak, hiszen a szovjet a saját érdekében nagyon megszorítja minden külföldi mozgási szabadsághát s nem engedi hozzá azokat, akiktől hiteles felvilágosítást kaphatna.”

(Saly Dezső: A vörös terror – számokban. Magyar Kultúra, 1928. május 20., 433. old.)

Aki nincs velünk, ellenforradalmi, hallottuk, de – hányszor. S ha abból indulunk ki, milyen is volt eleddig akárhány forradalom, persze, hogy nem csoda az ellenforradalmak ténye. No de vissza a címadó Csurka István-mottóhoz: 1991 óta folyamatosan jönnek a Kun Bélák – illetve, miket körmölök ide, dehogy jönnek. Most veszem észre, Csurka István is mintha rosszul fogalmazott volna.

Nem jönnek ugyanis, hanem vannak. Valahogyan itt maradtak.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info