Nagyenyeden 800 magyarral végeztek, a lelkész kezeit fűrésszel vágták le, menekülő gyermekei kézenfogva fagytak halálra: az 1848/49-es erdélyi etnikai polgárháború borzalmait magyar szemszögből mutatja be egy új dokumentumfilm.

Régóta ismert, de Magyarországon részleteiben csak kevesek által tudott tragédiasorozat az, ami 1848/49-ben Erdélyben történt. Miután a saját nemzeti céljai teljesítését a Habsburgoktól remélő románok szembefordultak a magyar szabadságharccal, a felhergelt tömegek sok ezer emberrel végeztek.

Pogrom, etnikai tisztogatás, egyesek szerint a népirtás fogalmát is kimeríthetik a tömeggyilkosságok, melyekben – a pontos számok soha nem fognak kiderülni – 7500-8000 magyar civil, valamint 4-6 ezer román halhatott meg. Dél-Erdélyben egyes települések szinte teljes magyar lakosságát kiirtották ekkor, több helyütt azóta hatóan is mérgezve a két nép viszonyát, miközben a történtek teljesen eltérően élnek a román és a magyar emlékezetben.

Az 1848/49-es tragédiáról készült új magyar dokumentumfilm, az „Elpusztítani mindent” ezeket az eseményeket rekonstruálja, pontosabban nagyrészt beszélő fejekkel elmondatja a történteket a tragédiák helyszínein, időnként korabeli ábrázolások, rosszabb esetben animált lángnyelvek kíséretében.

Bicskei Éva Magyar Média Mecenatúra által támogatott filmje nem akar több lenni, mint „védőbeszéd a magyar áldozatok mellett” (ez Móczán Péter producer kifejezése a bemutatóról), és a film ennyit is nyújt: végigmegy azokon a helyszíneken és drámai eseményeken, ahol a Dél-Erdélyben etnikai kataklizmává váló 1848/49-es szabadságharcban felhergelt románok voltak a tömeggyilkosok, és magyar civilek az áldozatok.

Filmként nem egy nagy szám, de a történet megismertetése önmagában is fontos lenne. A film azonban ezt csak részlegesen teljesíti: miközben tényszerűen ismerteti a magyar települések feldúlását, ártatlan emberek, köztük sok nő és gyerek kegyetlen lemészárlását, nem sokat árul el a tágabb összefüggésekről és az utóéletről. De előbb nézzük azt, amiről szó van.

Az etnikai összecsapások azzal kezdődtek, hogy egy székely határőrszázad Mihálcfalván megrohanta a földjüket visszafoglaló román jobbágyokat, akik közül tizenkettőt meggyilkoltak. Ezután sok román paraszt hitte el az agitátoroknak, hogy a magyarok ki akarják irtani a románokat. A tömeges vérengzés 1848 őszén jött el. Bár Kossuth még szeptember közepén is arról beszélt, hogy „Európának minden népségei között a magyar és oláh az, mely, ha élni akar, hivatva egymás irányában a legnagyobb rokonszenvvel egyetértéssel lenni”, ez már messze volt a realitásoktól.

A román felkelők Avram Iancu vezetésével ekkorra visszaszorultak az Érchegységbe. Itt, „a többnyire önjelölt népvezérek és cs. kir tisztek által vezetett román népfelkelők dúlták végig azokat a területeket, amelyeken a magyarság szórványban vagy kisebbségben élt” – írja tanulmányában a filmben is közreműködő Hermann Róbert. Ebben a Habsburg katonai vezetésnek, személy szerint Puchner Antal erdélyi főhadparancsnok volt döntő szerepe, aki a román felkelők felhasználásával akarta megfélemlíteni a magyarokat. Részben tehát felülről szervezett, politikai célú volt a pogrom, a terror azonban eszkalálódott, és – Hermann összegzése szerint – „a felkelők szabályos irtóhadjáratba kezdtek.”

Az erdélyi román csapatok annyi helyen tartották tömegmészárlást, hogy itt hosszú lenne felsorolni mindet. Kisenyeden, ahol a környező településekről is védelmet kerestek a magyarok, 140 embert öltek le, Székelykocsárdon 200-at, Borosbenedeken 400-at. A három legnagyobb mészárlás azonban az említett Zalatnán, Nagyenyeden, valamint Abrudbányán történt. Amikor a magyar nemzetőrség feladta a felgyújtott Zalatnát, a magyar lakosságnak a román csapatok szabad elvonulást ígértek, útközben, a preszákai mezőn azonban lemészárolták őket. 645 holttest maradt itt – a néphit szerint azóta is szellemjárta hely, építkezni itt nem ajánlatos. Nagyenyeden 800 embert gyilkoltak le „válogatott kegyetlenségek közepette”, elpusztítva mellesleg a Bethlen Kollégium könyvtárát is. Abrudbányán és a ma leginkább a környezetpusztítás miatt ismert szomszédos Verespatakon ezernél több magyar halt meg.

A film alcíme („Az ismeretlen polgárháború”) alapján akár azt lehetne gondolni, hogy új adatokról van szó. Összességében azonban nem ez a helyzet: bár a film első számú szakértője, Hermann Róbert történész kutatási eredményei sok részletet segítenek tisztázni, a 48/49-es etnikai vérengzések főbb vonalai mindig is jól ismertek voltak. A „barbár oláhság” rémtetteiről szóló elbeszélések lényegében a szabadságharc leverésétől szerepet játszottak a magyar nacionalizmus alakulásában, ahogy a „románok árulása” is ismert narratíva, azóta is.

Összességében a dokumentumfilm is ezt a vonalat követi, ami így mindenekelőtt a magyar áldozatok előtti megemlékezés marad, valamint annak felrovása, hogy román oldalon a vérengzéseket elhallgatják vagy megmásítják, és olyan hamis nemzeti mítoszokat tartanak életben, amelyek nem vesznek tudomást a magyarok fájdalmáról.

Láthatjuk azt a kolozsvári emléktáblát, melynek román felirata szerint a magyar nemesek a szabadságharc alatt 40 ezer románt végeztek ki – mint a narrátortól halljuk, ez „ordas nagy hazugság”, hiszen a korabeli források csak 4-6 ezer román civil áldozatról írtak. Jelentős befolyású román történészek, mint Gelu Neamtu a tényektől elszakadva egyenesen genocídiummal vádolják a magyar forradalmat, arról írnak, hogy a magyarok az erdélyi románok kiirtására törekedtek.

De a magyar olvasatban hazug román nemzeti legenda épül a móc csapatokat vezető Avram Iancura is. Ő a magyar emlékezetben tömeggyilkos, a románban azonban a „hegyek hercege” az igazi népi hős. Kultusza a fasiszta Vasgárdában is jelentős volt, a hetvenes években pedig Ceausescu nemzeti kommunista ideológiája épített rá erősen. Ez azonban nem diszkreditálta az alakját; a közelmúltban például Klaus Johannis román elnök vetette fel, hogy Iancut hivatalosan is román nemzeti hőssé kellene nyilvánítani.

A magyar dokumentumfilm nem igazán segít megérteni, hogy ez például miért is lehet így, mit jelent 1848/49 a románok számára. Pedig Erdélyben két párhuzamos forradalom zajlott ekkor: miután az Erdély és Magyarország uniójában életveszélyes fenyegetést látó, saját politikai követeléseinek teljesítésében csalódó román elit a balázsfalvi gyűlésen megszervezte saját programját (mint a román forradalom egyik fő alakja, Simion Barnutiu mondta: az egyesülés „a magyarok számára az élet, a románoknak a halál; a magyaroknak végtelen szabadság, a románoknak örökös szolgaság”), a Kolozsváron tanuló románok petícióban kérték, hogy a románokat ismerjék el Erdély negyedik nemzetének.

Bár román oldalon is többféle álláspont volt a magyarokkal való viszonnyal kapcsolatban (a havasalföldi forradalmár Nicolae Balcescu Kossuth-tal együtt például egy dunai konföderáció pártján állt), az erdélyi román vezetők a Habsburgok oldalára álltak, tőlük remélve a nemzeti szabadságjogok megadását.

Amíg tehát a magyar perspektívában a nemzetiségek (a románok mellett a szerb politikai elit is) elárulták a magyar szabadságharcot azzal, hogy a Habsburgok oldalára álltak, román olvasatban egészen másról van szó: náluk a magyar elnyomással szembeni nemzeti ébredés ünnepi eseményének tartják a történteket, és közben ők is áldozatnak tartják magukat. Mint Eminescu írta: „A magyarok ismét azt gondolták, de ezúttal utoljára, hogy az unió és a bitófa segítségével kiirthatják a románokat a föld színéről”.

Mindez azonban inkább csak homályos háttérként jelenik meg a filmben. Az Elpusztítani mindent készítőit az emlékállítás, főhajtás mellett elsősorban az motiválhatta, hogy a magyar közösség tragédiáit semmibe vevő román nemzeti legendákat dekonstruálja. Bár a filmhez román felirat is készült, előrelátható, hogy nézői döntően magyarok lesznek; vagyis a román mítoszrombolás itt „hazai pályán” történik.

A magyar közönség azt kapja, amit amúgy is hallani szeret: a történelmi igazság nálunk van, a románok ellenben csak hamis legendákat gyártanak a gyilkosaikról – egyszerű világ: nálunk az el nem ismert áldozat, náluk a tudománytalan és erkölcstelen nemzeti mitológia.

A filmkészítők a bemutatón ezt többek között azzal indokolták, hogy Romániában nem is nagyon lehet találni olyan megszólalót, aki vitatkozni merne például a 40 ezer áldozat hazugságával.

Tény, hogy 48 kapcsán két élesen szembenálló megközelítés jellemzi a magyar és a román emlékezetet, de az utóbbi időben azért ott is vannak már tárgyilagosabb, a párbeszéd felé vivő elmozdulások is talán ezek közül is megjelenhetett volna valami. Úgy tűnik, ez nem is volt igazán cél: mint a rendező mondta, szerinte „nekünk a saját álláspontunkat és a saját történetünket kell elmondanunk”.

Hogy valóban ez kell-e legyen az adekvát célja egy mai dokumentumfilmnek, minimum vitatható. Jó alkalom lehetett volna ez arra is, hogy bemutassa, átélhetővé tegye a párhuzamos nemzeti történeteket és sérelmeket, és segítsen némileg megértetni, miért gondolja magát mindkét nép (mármint azoknak az ilyen történeti izékkel foglalkozó kis töredéke) egyaránt áldozatnak; hogyan ellenpontozzák és táplálják egymást az inverz nemzeti mitológiák, és hogy jelennek meg a hasonló emlékezeti kérdések mostanában. Meg hogy mire használják manapság a XIX. századi tragédiákat.

ittHON.ma – Index

Hunhír.info