Ahonnan eszünk, oda nem piszkítunk. Íratlan igazság. Legalábbis normális emberek között. De hát tudhatjuk, pláne az elmúlt napok történéseiből, nincs ezzel mindenki így.
Elnézem a CEU mellett, Soros balján tüntetőket. Ilyenek hazánk lejáratói. Meg sem várom, hogy megszólaljanak. Csak reájuk tekintek. Fizimiskájukra. Kész is mindjárt a diagnózis. Nem túl pozitív, pláne, hogy mindjárt a Taigetosz jut eszembe.
Lerí róluk, kicsodák, micsodák. Faluhelyen megdühödtek rájuk valaha az ebek. (Persze, lehet, hogy most is.) Mint a postásra, rendőrre, s a többiekre. Nem firtatom, miért.
Látva nyomulásukat, megint egy régi lapkivágat jutott eszembe, legalábbis egy részlete. Egy pap Bécsbe utazik – az 1910-es évek elején:
„Elfojtott sírást hallok. Rá meg beszédet, suttogó hangokat: No, no, már megint sírja, kis lány… Lesz magának jó dolog Bécsben… lesz szép kalap, selyemblúz, aranyóra, karkötő… A phapának meg küld a sok pénz, sok pénz… nem kell menni dolgozni. Ő wie fájn dolga lesz, csak sírni nem szabad…
A sírás nem szűnt meg, a hang csak suttogott tovább: Nem fogja többé lenni egy paraszt, fogják magának mondani, kis Katica, liebes Kätchen, schöne Magyarin… És fogja jönni a sok, szép fiatal gavallér és mondanak magának Fräulein, kisasszony és fogják magától megcsókolni a kéz…
Nyitott az ajtó. Nem a fülkeajtó, hanem a vagon ajtaja. Heves, hűvös csípős éjjeli levegő szökkent végig a folyosón, melynek végében megjelent egy ember. Acélszürke kabát, piros hajtókával, magas katonasipka, rövid kard. A határrendőr volt. Végigment a folyosón. Ez az ő dolga. Azt hitte, a félfülke a mienk, be se nézett. Rám néz, tisztességtudóan szalutál. Én meg, elfogadva a köszöntést, jobb kezem hüvelykujjával a vállam felett böktem egyet hátrafelé…
A rendőr csak nézett. Még egyet böktem, a szememmel is hunyorítottam.
Megértett. Kinyitotta az ajtót, fölcsavarta a villanyt. A fülke diványján, az ablak felőli sarokban terpeszkedett egy háromszázfontos asszonyság, mellette két gyönyörű szép, viruló, egészséges, fiatal parasztlány.
– Jegyeket kérem!
A háromszázfontos éktelen horkolásba kezdett.
– Jegyeket kérem!
Iszonyú horkolás.
A rendőr megrázta a háromszázfontost.
– Jegyeket kérem!
– Wie hajszt! – riad fel a sütőkemence. – Jegyeket, nekem nincs jegy, nekem nem kell jegy, én vagyok egy Millionärin, vagyok egy méltóságos asszony, ezek meg a cselédeim…
– Akkor mutassa a szabadjegyét!
– Micsoda Zudringlichket – sivítja a háromszázfontos – ki maga, hogy mer zavarni, a jegy már megnézett a kandaktor Győrben…
– Mutatja, vagy nem, én határrendőr vagyok!
– Gott über die Welt – sziszegte a dáma – a Grenzpolizei…
– Királyhida, tizenkét perc – hangzik tompán a kalauzok ismételt kiáltása, miután a vonat megállott.
– Szíveskedjék követni a cselédeivel együtt a határrendőr-kapitány úr elébe!
A háromszázfontos megcsikorgatta vakító fehér, bizonyára sok pénzbe került műfogait, ellenkezni próbált, de hiába, menni kellett cselédeivel együtt.
Leszálltunk mi is egy kis törkőre, sonkássemlyére, már minthogy ez Királyhidán szokás. A kalauz éppen elkezdett bennünket visszatessékelni, mikor jön ám nagy szuszogva a háromszázfontos, vele a két síró lányka, hátuk megett két csendőr, kik nagy hirtelen betuszkolták őket a már ott álló, visszafelé menő vonat egyik harmadik osztályába s ők maguk is utánuk szálltak”
(Rózsafüzér Királynője. Havi folyóirat a Boldogságos Szűz tiszteletének, különösen a Rózsafüzér ájtatosságnak terjesztésére. A Rózsafüzér Társulat hivatalos folyóirata. Szerk.: P. Molnár Márton M. OP. 1912. február. 46-53. old.)
Száztizenöt éves történet. És mégis, mintha mai lenne. Ők a kivételezettek. Mindenütt azok. Ingyen bérletük van mindig, mindenhol. És legfőképpen joguk mindenhez. Kötelességeik? Hagyják már ezzel őket békén!
Nézem hát Soros boyait. Szemünkbe röhögnek, képünkön vágnak.
Meddig?
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
