1927. április 2-án adta vissza lelkét teremtőjének. Szinte kimeríthetetlen a Prohászka-emlékezet. Ezúttal esztergomi éveire való emlékezéssel rójuk le iránta való tiszteletünket.
Prohászka 1873-tól 1904-ig élt Esztergomban. „Tele van áldással esztergomi életem, s mondhatom, hogy lelkem vetületeivel, fényeivel és színeivel van tele az a vidék; nekem szentföld.” – vallotta. 1873 őszén vették fel az esztergomi kis-szemináriumba, ahol világi papok tanították. Akik itt tanultak, a bencések gimnáziumában tettek magánvizsgát tanulmányaik végén. 1875-ben Prohászka kitüntetéssel tette le érettségijét, ami után teológiai tanulmányait Rómában a Collegium Germanico-Hungaricum-ban folytatta.
1881. október 30-án szentelték pappá. 1882 júliusában hazatért Magyarországra, néhány hétig családjánál, Nyitrán tartózkodott, majd visszaköltözött Esztergomba. Először főpásztora az Esztergom Belvárosi Plébániára osztotta be és ott lelkipásztorként szolgált. Simor kijelentette róla: „Meglátjátok, ebből a fiatal emberből nagy ember lesz.”
1882 augusztusában már gróf Csáky Károly mellett lett káplán. Szeptember 2-án Simor János hercegprímás az esztergomi érseki szemináriumba latin-görög szakos tanárnak nevezte ki. Állását szeptember 10-én foglalta el; majd a következő huszonkét éven át oktatott itt. 1884. augusztus 26-án a hercegprímás az Érseki Hittudományi Főiskola morális és pasztorális tanszékének a vezetését bízta rá.1888-tól a dogmatika professzora.
1890-ben a szeminárium spirituálisa, növendékpapjainak lelkiatyja. 1894-től szeminaristái fel kérésére lelkigyakorlatokat tartott számukra. Életszentségre törekedett. Humora sem hagyta el, ezzel is nevelt:
„Tudják tisztelendő urak” – szólt egy ízben spirituális kispapjaihoz – „volt idő, amikor a papok fakehelyből miséztek, de arany volt a szájuk és bátran hirdették az Evangéliumot… Ma viszont arany kehelyből misézünk, de fából van a szánk!”
Lenyűgözte Esztergom és környéke szépsége. Gyakran kirándult a környékbeli hegyekbe. Naplójegyzeteiben (Soliloquia) így elmélkedett 1884. december 31-én:
„Este a bazilika oszlopcsarnokában sétáltam. Fönt az égen ezüstfelhők közt úszott a hold, s kísérteties fénye finoman szőtt lepelt borított a kétes körrajzokban mélázó vidékre. A hatalmas sugároszlopok mély árnyéka nemcsak testi szemeimre, de lelkemre is esett. Sokszor föltekintettem az oszlopfők közt letetsző akanthus levelek által határolt darab égre; úgy látszott, mintha az erőteljes, impozáns oszlopsor az egekbe nyúlna. Azután megszólalt a harang és békét és nyugalmat imádkozott le a földre, s miután elhallgatott, a csend még mélyebbnek látszott.
Az én lelkemben is sok hang, sok vágy, sok bánat szólalt föl, mintha életre ébredne a lélek mélyében nyugvó, eddig ismeretlen életerő. Úgy éreztem magam, mint a fa, midőn a tavasz éltető csókjára megrezzen benne minden sejt, és az élet folyama kezdi benne útját. Ki állhat ellent a benső, alakító, teremtő erőknek? Mindent szétfeszítenek, mindent megrepesztenek; az emberi kebel is befolyásuk alatt tágul és feszül, kitárná, ha lehetne, szárnyait, s menne, menne a végtelenbe. A benső, teremtő erő a lélekben a hit, az igazság, a szeretet, ha testet és életet öltött. Karjai mintegy mindenhatók, titáni erővel emelnek, egyesítenek embereket, viszonyokat, teremtenek új állapotokat, képesek nélkülözni barátot, társaságot, civilizációt, minden szükségest, elővarázsolnak templomokat, csarnokokat, múzeumokat; s ha kifáradnak, lehanyatlanak a kövekre, fölismerik bennök azokat, melyekből Isten templomát, a természetet alkotta. Domine doce me!”
(Soliloquia. 1. kötet. Budapest, 1929. Szent István Társulat-Stephaneum Nyomda és Könyvkiadó R. T. 63-64. old. Prohászka Ottokár Összegyűjtött Munkái 23. köt.)
Papnövendékei nem győzték csodálni. Valnicsek Béla apát-plébános így emlékezett vissza spirituális működésére:
„Buzgóbb kispapjai bármikor besurranhattak napközben a szeminárium félhomályos kápolnájába, hogy Jézus szent Szívéhez forduljanak lelki küzdelmeikben, a kápolna egyik sarkában mindig ott találtak valakit, aki a lejtős, rossz térdelőzsámolyon fárasztóan egyenes helyzetben térdelt és szinte átszellemülten imádkozott. […] Talán egyetlen spirituális sem tudta úgy elmélkedésre nevelni növendékeit, mint Prohászka.”
(Prohászka. Tanulmányok. Összegyűjtötte: Brisits Frigyes S. O. Cist. II. kiadás. Budapest, 1928. Szociális Misszió Társulat-„Élet” Irodalmi és Nyomda Rt. 333., 334. old.)
Lepold Antal prelátus-kanonok vallomásában pedig többek között ezeket olvassuk:
„Kollégái szórakozásaiban részt vett s különösen boldogan élvezte a szabad természetet. Esztergom gyönyörű vidékének nem volt nála fáradhatatlanabb turistája. Gyakran egészen Szobig, Márianosztráig és Kóspallagig gyalogolt.
Tanítványai rajongtak érte. Lelkes előadásai, költői lendülete, megható életszentsége, egyszerűsége és közvetlensége megbűvölte növendékeit. Ő volt a szeminárium lelki vezére s szelleme lassanként átjárta az egész főegyházmegye papságát. Új korszakot jelentett. Tanítványai fölolvadtak benne s utánozták őt még az élet legaprólékosabb részleteiben is. Utána vágyódtak, miután a papnöveldét elhagyták. Nyáron eljöttek nála lelkigyakorlatokat tartani. Budapesten Izsóf Alajos, Solymos Oszkár, Krywald Ottó, Shvoy Lajos stb. vezetése alatt Prohászka szellemében társaságba verődtek a Philippinum, majd Regnum Marianum neve alatt s Prohászkát vallották szellemi vezérüknek, akit sűrűn hívtak maguk közé. Vidéki buzgó plébánosok ostromolták, hogy jöjjön missziót és lelkigyakorlatot tartani. […] Igen kedves kiránduló helye volt Márianosztra, ahol a fegyházban sokat gyóntatott.
Esztergom városában apostoli munkát végzett. Hetenként többször meglátogatta a kórházat, ahol a betegeket vigasztalta és gyóntatta. Az apácák gyóntatója volt. Mint a Szent Vince egyesület pénztárosa és ruhatárosa példátlan szeretettel foglalkozott a szegényekkel. Meglátogatta őket otthonukban. Bő köpönyege alatt mindég vitt ajándékot. Több helyen hallottam, hogy gazdagoktól ruhát koldult s azt személyesen vitte azonnal a szegényeknek. Egy ízben saját kabátját levetette s odaadta egy szegénynek.
Kedvelte az elhagyott iparos ifjúságot. 1888-tól négy évig volt a katholikus legényegylet elnöke s egyéniségének varázsával soha nem látott virágzásba hozta az egyletet. Foglalkozott a munkásokkal s azokat keresztényszociális alapon szervezte.
Prohászka mindég a legmelegebb barátsággal és tisztelettel vonzódott Csernoch Jánoshoz. S Esztergomban ismerkedett meg gróf Majláth Gusztávval és Fischer Colbrie Ágostonnal, nagy lelki rokonaival.
Zádory Jánossal és Kereszthy Viktorral együtt szerkesztette a „Magyar Sion” című esztergomi tudományos folyóiratot. Ebben megjelent cikkeiből nőttek ki hírneves munkái: „Isten és a világ” (1891), „A keresztény bűnbánat és bűnbocsánat” (1895), „Föld és ég2 (1902), „A diadalmas világnézet” (1903), amelyek Esztergomban jelentek meg.”
(Prohászka Ottokár Emlékalbum. Szerkesztette ifj. Dr. Toldy László. Budapest, 1927. „Mercedes” Irodalmi és Nyomdai Műintézet. 30-31. old.)
Révay Tibor jezsuita külön kiemelte, hogy esztergomi szeminaristáit mennyire egészséges, mértéktartó aszkézisre nevelte:
„Súlyt helyez a test ápolására. Nem a böjtben, álmatlanságban, folytonos vezeklésben, a test rongálásában látja a lélek uralmát biztosítva. Nem fő célnak tekinti a testi fenyítékek alkalmazását; a léleknek Istennel való egyesülésében érzi hivatásának teljesítését. Nagyokat sétál, edzi izmait, a lapátot, seprőt sem szégyenli, amivel a szemináriumból utat csinál hófuváskor az esztergomi bazilika felé.”
(Prohászka Ottokár Emlékalbum. Szerkesztette ifj. Dr. Toldy László. Budapest, 1927. „Mercedes” Irodalmi és Nyomdai Műintézet. 59. old.)
Végül dr. Antony Béla polgármester nekrológját idézzük:
„A közönyös, a hittel mit sem törődő intelligencia felrázását, a katholikus világnézethez való visszavezetését már a 90-es években itt Esztergomban megkezdte. Lelkigyakorlatai, prédikációi, előadásai voltak ezen tevékenységének megindítói. Eszménye volt, hogy a magyar intelligenciát megtanítsa a „Dominus Jesus” tanításának nemcsak tudatára, hanem követésére is.
Elsőnek ismerte fel azt a történelmi helyzetet, hogy az egyház részére életerő lekötni a magyar középosztályt s azt a katholikus érdekközösségben egyesíteni nemzeti feladat is. Hogy ezt a munkát Esztergomban megtudta kezdeni, azt nemcsak meleg szívének s lelki értékének köszönhette, hanem annak a kegyelemnek, mely fedhetlen papi élettel ajándékozta meg.”
(Prohászka Ottokár Emlékalbum. Szerkesztette ifj. Dr. Toldy László. Budapest, 1927. „Mercedes” Irodalmi és Nyomdai Műintézet. 221. old.)
Prohászka 1904 húsvétján megvált az oly szeretett esztergomi szemináriumtól. A Pázmány Péter Tudományegyetem teológiai karára került, a dogmatikai tanszék élére, majd a következő évben (1905) székesfehérvári megyéspüspök lett.
E mozaikképek is mutatják, mennyire magyar földben gyökerezett mélységes keresztény hite. E magyar tájon, Esztergom ódon falai és a Pilis rengetegei között termékenyült meg szeretettel. Maga vallotta: „Hiszek a Szent Szívben… és szeretetében; Hiszek a lelkeknek szent közösségében; Hiszek a szeretet végső győzelmében.”
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
