…Aligha véletlen azonban, hogy az ezt a jelszót „megkonstruáló” francia forradalom a világtörténelem legbrutálisabb tömeggyilkosságába torkollott, és iszonyú örvénylések közepette éppen ő maga vált saját hármas jelszavának leglátványosabb felszámolójává…

Bogár László: Mindenki

A film hamis látszatot sugall, és meg sem kísérli megnyitni azt a teret, amelyben talán a megoldás felé mozdulhatnánk el

Mindenki a címe a közelmúltban Oscar-díjjal jutalmazott magyar rövidfilmnek, és a film valóban valami olyanról szól, amiben mindenki benne van, és ami mindenkiben benne van. Egyetlen mondatba sűrítve, arról szól, hogy az emberek különbözők, sőt nem egyszerűen „csak” különbözők, hanem eltérő szellemi szinteken élnek, vagyis az emberi világban a képességek, készségek, tudások végtelen számú szinttel leírható szellemi hierarchiát alkotnak. De míg évezredeken át ezt természetesként fogadta el minden ember, a nyugati liberális demokrácia az elmúlt évszázad során kialakult rendszere az „egyenlőség” nevében tagadni igyekszik ezt.

Ennek oka az, hogy a liberális demokrácia létberendezkedése automatikusan választójogot ad mindenkinek. Ám ez az „általános” választójog egyben arra a feltételezésre épül, hogy mindenki egyformán „kompetens” választópolgár, egyformán tökéletesen informált, tudásai, képességei, készségei egyformán kellően magas szintűek ahhoz, hogy a nagy „kórus” tagja lehessen, a film „nyelvén” szólva. Ha ez így lenne, akkor nem is volna szükség a „demokráciára”, hiszen, ha mindenki abszolút kompetens, akkor egyben tökéletesen tisztában is van a valóság minden, akár a legbonyolultabb összefüggésével is, és akkor minden vita nélkül mindenki mindenben egyetértene, így a „demokrácia” mint vitarendezési eljárásmód okafogyott, sőt értelmezhetetlen lenne. Ha esetleg mégsem így volna, mint ahogy valóban nincs is így, akkor hogyan lehetséges az, hogy az „egy személy egy szavazat” demokratikus alapelv szerint a közösség egymástól nagyon eltérő szellemi szinten álló tagjai mégis „egyenlő” módon hallathatják hangjukat a „kórusban”.

Könnyű tehát belátni, hogy a liberális demokrácia itt feloldhatatlan csapdába kerül. Olyan feladatot kíván megoldani, amire valójában elvileg sem létezik megoldás, legfeljebb a megoldás valamilyen látszata. Az emberi különbözőség, a végtelen szellemi hierarchia legkülönbözőbb szintjein álló emberek egy „kórusba” szervezése, ahol mindenki „énekel”, olyan kihívás elé állítja a mindenkori „kórusvezetőket”, a „politikát”, amely kihívásnak az semmiképpen nem tudhat megfelelni. Így aztán többnyire az történik, ami a filmbeli konfliktushoz vezet. Ennek lényege, hogy mivel a világ a látványtechnikai „valóságra” épül, ezért úgy kell tennünk, mintha elhinnénk, hogy mindenki egyformán tökéletesen éneklő tagja lehetne a kórusnak, hisz a demokrácia szent dolog, senkit nem lehet megfosztani az egyenlő részvételtől. A gyengén éneklőket attól, hogy a kórus tagjai lehessenek, a jól éneklőket pedig attól, hogy – mivel úgyis csak az ő tökéletes hangjuk hallatszik, hisz a többiek csak tátognak – végre átélhessék a jogosan elvárt sikert, eljussanak a svédországi turnéra. (Egyébként így a gyengén éneklők is „jól járnak”, hisz a jól éneklőknek köszönhető sikerben, ha „passzívan” is, de ők is részesek lehetnek.) Ez a liberális demokrácia alaphazugsága, ami valójában automatikusan önmagát termeli újra nap mint nap.

A filmben azonban egy váratlan fordulattal a kórus mindegyik tagja felmondja ezt a hamis és – kétségtelen, mind a jól, mind a gyengén éneklő kórustagok számára – megalázó (bár gyakorlatias szempontból nézve hasznos és látszólag sikeres) hamis alkut, és fellázad az alkut megtestesítő kórusvezető ellen. Azzal ugyanis, hogy mindenki csak tátog, a „beszédes” csendben minden és mindenki lelepleződik. Megvalósul ugyan az „egyenlőség”, de a legalacsonyabb szellemi-hierarchikus szinten, a legrosszabbul éneklők szintjén, és ez botrányhoz vezet. A kórusvezető pragmatikus célzatú manipulációja, amellyel működőképesnek igyekezett bemutatni egy hamis és működésképtelen konstrukciót, lelepleződik, ő maga megsemmisül.

És megsemmisülésével dia­dalmasan felcsendül a „szabadság, egyenlőség, testvériség” kórusa, győzött az igazság. Legalábbis erről próbál minket meggyőzni a most világsikert elért Mindenki című film. De vajon valóban az egyetemes igazság győzelmét látjuk-e itt megvalósulni? Vajon ezzel valóban sikerült-e egyszer s mindenkorra tökéletes megoldást találni a nyugatias modernitás liberális demokráciájának alapdilemmájára? Nyilvánvalóan nem, hisz a dia­dalmasan felcsendülő kórus minden jó szándék ellenére csak hangzavar lehet, hisz attól, hogy „testvérünkké” fogadjuk az alacsonyabb szellemi-hierarchikus szinten álló társainkat, a készségekben, képességekben meglévő különbség még nem szűnt meg. A film tehát hamis látszatot sugall, és meg sem kísérli megnyitni azt a teret, amelyben talán valóban a megoldás felé mozdulhatnánk el. Arról már nem is beszélve, hogy, bár megoldást valójában nem ad, képmutató módon mint ős-gonoszt bélyegzi meg az egész konstrukció alaphazugságát mindössze csak pragmatikusan menedzselni próbáló kórusvezetőt. Mindez azért van így, mert a film alapfilozófiája mégiscsak a mai liberális demokráciát megalapozó „szabadság, egyenlőség, testvériség” hármas jelszó hamis mitológiáját próbálja piedesztálra emelni.

Aligha véletlen azonban, hogy az ezt a jelszót „megkonstruáló” francia forradalom a világtörténelem legbrutálisabb tömeggyilkosságába torkollott, és iszonyú örvénylések közepette éppen ő maga vált saját hármas jelszavának leglátványosabb felszámolójává. Megoldást tehát korunk e legsúlyosabb dilemmájára ez a film sem ad, és amit sugall, az legfeljebb egy újabb hazugságtérbe vezet, de azt el kell ismernünk, a probléma létét professzionális módon és elegánsan mutatja fel. És, aki megnézi, az utána már nem tud szabadulni a hatásától, nincs mese, dolgozni kell, dolgozni. Mindenkinek.

Bogár László – mho