Mintha kórtünet lenne, és ami a legszomorúbb, korántsem csak balliberális körökben, a Kádár-kor visszasírása. Hányszor, de hányszor hallottam saját fülemmel magam is, hogy „azért mennyivel jobbak voltak azok az idők, mert mindenkinek volt munkája”.
Nem tudom, hogy azokat, akik ezt állítva szemrebbenés nélkül visszasírják a kádári időket, sajnáljam-e vagy inkább megvessem őket. Mindenesetre javaslom nekik, amolyan kis múltidézésként – csekélység az egész, tíz perc – nézzék meg a „magyar retró – A magyar vircsaft” című filmrészletet.
„Rühelljük ezt a melót.” „Úgy érzem, hogy semmi kedvem nincs a munkához. A viszonyom hiába van meg, már a szervezetem nem kívánja.” Ezeket mondja két Kádár-barakkbeli „munkás”. Gyanítom ezek után, hogy akik visszasírják azokat a boldog szép időket, önmagukra ismernek e szavakból. De ha ez sem elég, akkor álljon itt egy memoáridézet Szőcs Zoltán könyvéből (Memoártöredékek, 2012):
„Felvettem munkatársnak Tibikét, egy Erdélyből átöltözött csendes, szerény, érettségizett fiatalembert. Talán ha húszéves lehetett. Úgy gondoltam eléggé értelmes ahhoz, hogy segítsen a könyvelésben és eléggé kisportolt az állandó raktári rámoláshoz is. Ebben voltaképpen nem tévedtem, bár Tibikét valójában csak nagy jóindulattal, nyögvenyelősen lehetett volna „munkaerőnek” titulálni. Az etalonja lehetett volna e korszak fiataljainak. Jellemző volt erre a típusra a kötelességérzet teljes hiánya, az „ezért a pénzért?”, illetve a „megcsinálom majd, ha akarom” filozófia állandó hangoztatása, és a pimaszsággal határos gátlástalan elvárások. Egyik nap Tibike könyörögve megkér, engedjem el őt korábban, mert edzésre megy. Elengedem. Másnap már kérés nélkül, magától értetődően kezd el készülődni, hiszen egyszer már elengedtem, minek kéredzkedjen el mindennap? Így lesz nyolc órai munkaidejéből öt. Aztán nagyon figyelmesen – amúgy főnöki módra – tanulmányozni kezdi a szállítási ütemtervet és megállapítja, most úgy sem jön sehonnan áru, „rá nem lesz szükség”, szeretne elutazni két napra Erdélybe, netán Bécsbe. És elutazik. Egy év múltán ott tartunk, hogy én, a raktárvezető egyeztetem vele, hogy bent lesz-e hétfőn vagy kedden, mert szükségem van rá.”
Visszatérve egy pillanatra az említett filmrészletre: tessék megnézni egy mai középítkezést. Mintha Kádár elégedett mosolyát látnám s hallanám szavát: „Jól van elvtársak, látom, építitek a szociálizmus!” A „culágeroló melósok”-nak legfőbb örömük mintha továbbra is a munka nézésében rejlene. Persze kádencia most is van: „Ezért a pénzért?” „Vajó Óbán Viki is ennyié dógozna?” Miért, ha tízszer annyit kapnának, becsületesen hordanák a maltert?
„Egy dolgozik, a másik nézi. Kettő nézi és egy dolgozik. Hárman nézik – a dolgozót.” – hallható a filmrészletben. Legszívesebben alighanem nem valakinek, hanem valaminek a temetésére mennének el, ha létezne ilyen. A munkáéra.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info