A magyar nyelvű sajtóban nagy port vert fel a maga idején a kolozsvári vasútállomás falára kihelyezett, az egykori állomásfőnököknek emléket állító tábla ügye. Mint ismeretes, a tábla csak a román nemzetiségű állomásfőnököket nevesítette, az 1870-tól 1919-ig itt dolgozó magyar és német vasutasokat, valamint az 1940–1945 között a Magyar Államvasutak által kinevezett állomásvezetőket nemes egyszerűséggel az „ismeretlenek”kifejezéssel intézte el.
A nem éppen magyarbarát gesztus természetes módon kiváltotta mind az erre érzékeny magyar közösség, mind pedig a jobb érzésű román egyének haragját, és méltatlankodását. Ez az eset (mely azóta rendeződni látszik) ugyanakkor messze túlmutat a szokásos, soviniszta indíttatású, rosszindulatba és gyűlöletbe ágyazott magyarellenes reflexeken. Azt mutatta meg ugyanis, hogy a magyarság jelenléte ezeken a tájakon, több mint ezer esztendős állam- és kultúraalkotó létünk ellenére, még mindig egzotikumnak számít jelentős román tömegek számára. Az átlagos román ember számára a magyarság valójában ismeretlen, idegen és egzotikus. Nem tud mit kezdeni olyan fogalmakkal, mint magyar nemzet, magyar kultúra, magyar múlt, a bonyolultabb fogalmakat pedig megemlíteni is szükségtelen. Számára Kis József, vagy Nagy István lehet a szomszéd, aki véletlenül éppen magyar, de ez azon túl, hogy furán kell kiejteni a nevét, és néha jó pálinkát kínál, nem jelent semmit.
Ez az ismeretlenség persze valamennyire kölcsönös, de ugyanakkor teljesen aránytalan. A kisebbségbe szorult magyar ugyanis kénytelen-kelletlen megismerkedett mindazzal, amit a románság jelent, annak minden árnyalatával. Ismeri a román államot, talán jobban is, mint szeretné. Az iskolában kapcsolatba kerül a román kultúrával, a hétköznapokban kénytelen a román nyelvet használni, és így tovább. Mindez az átlagos románról nem mondható el, így eshet meg az, hogy a magyar a román számára a leghétköznapibb és legelvontabb fogalom egyszerre. Hétköznapi, mivel a szomszéd, a munkatárs, a haragos, vagy a barát lehet magyar is. Ebben az esetben egy egyéni szintű, és roppant felületes magyarságkép alakul ki benne, amely valójában semmit nem mutat meg számára abból, mi is a magyar a maga összetettségében. Ugyanakkor elvont és távoli, mert a magyar, mint ellenség sohasem a szomszéd, vagy a munkatárs, hanem „azok a keményfejű székelyek”, a budapesti „szélsőségesek”, vagy éppen a „mindig követelőző” Tőkés László.
A nyilvánvaló kulturális távolságon túl, ennek az ismeretlen állapotnak az előidézője és fenntartója a mindenkori román állam, mely nem akarja megismerni a majd száz esztendeje hatalmába került magyar nemzetrészt, sem egyénenként, sem pedig közösségként. Ez valahol érthető is, hiszen a rossz lelkiismeret, a meg nem emésztett zsákmány tudata nem túl jó kiindulópont egy teljesen eltérő társadalom megismerésére, és ezen a történelmi távlatúnak nevezhető kényszerű együttélés sem tudott érdemben változtatni. Román állami szemszögből a magyar egy absztrakt valami, mely vagy legyőzendő, beolvasztandó, vagy pedig együttműködésre kényszerítendő, bármi áron. Ameddig pedig ez a percepció marad a mindenkori kimondott, vagy kimondatlan magyarságkép alapja, és ez szivárog le a román társadalom minden bugyrába, addig még sok, a kolozsvárihoz hasonló rácsodálkozásra számíthatunk, még a jóindulatú, előítéletektől többnyire mentes románok részéről is. Itt vagytok? Még mindig? Itt is voltatok? Ennyi ideje? Valahogy így…
Barta Béla – erdély.ma
Hunhír.info
