…Hisz ezzel ők maguk mondják ki, hogy a tudatlan népnek az a dolga, hogy tudatlan bábfigurákat válasszon, e bábjáték mögött azonban szerencsére ott van a „realitás”, vagyis az a láthatatlan szuperstruktúra, amely az egész rendszert kezében tartja…
Bogár László: A választó tudatlansága
A demokrácia szó szerinti fordításban azt jelenti, hogy a nép uralma
Egy sajátos formája már a több mint kétezer évvel ezelőtti Görögországban is létezett, és az elmúlt egy-két évszázad során a nyugatias modernitás létszerveződési modelljének is meghatározó berendezkedésévé vált. E berendezkedés lényege abban áll, hogy benne az arra feljogosított polgárok szabadon és titkosan választhatják meg, hogy kik és hogyan gyakorolják a közösség nevében az uralmat, ami azt jelenti, hogy az így megválasztottak hozhatnak olyan szabályokat, amelyek az adott emberi közösség ön-újrateremtési folyamatait meghatározzák. Ezek a kiválasztottak („az elit”) az uralmat gyakorolják, de a hatalom magáé a népé, akinek a nevében gyakorolják ezt az uralmat.
Van azonban néhány olyan módfelett kényes alapkérdés itt, amire nincs igazán válasz napjainkban sem. A legfontosabb talán az, hogy vajon helytálló-e az a feltételezés, hogy a nép, mint olyan, képes átlátni azt a most már elképesztően komplex rendszert, amelyet a globalitás korának nyugati társadalmai megtestesítenek. A kérdés szónoki, a válasz természetesen nem, a döntő többségnek esélye sincs arra, hogy a legkülönbözőbb társadalmi-gazdasági problémák lényegét és a velük kapcsolatos döntéseket, pláne azok hosszú távon átélhető következményeit megértse, és közöttük választani, róluk felelősen dönteni tudjon. Az esetek abszolút többségében az történik, hogy a választópolgár meghallgatja ugyan az erre szakosodott politikai elitcsoportok valóságról szóló elbeszéléseit, és látszólag mérlegel, de a döntése valójában már e formális mérlegelés előtt megszületett, mondhatni előre „készen van”. A világ megértése ugyanis az emberek döntő többsége számára valójában luxus.
Nagyon sok energiát emészt fel, „megtérülése” azonban csak nagyon hosszú idő alatt és módfelett sok bizonytalanság mellett képzelhető el, ha és amennyiben megtérül egyáltalán. Mert az is elképzelhető, hogy a valóságos és elmélyült tudás, „hozam helyett viszem”, inkább kárára van megszerzőjének. A „demokratikus” döntések során tehát nem a valóságos valóság, hanem a politikai alakzatok által felépített mesterséges valóságok „történeteire” mond igent vagy nemet a választó. Vagyis az igazi kérdés inkább az, hogy milyen lélektani mechanizmusok határozzák meg a pártválasztást, és itt jutunk el a tömegdemokráciák legkényesebb összefüggéséhez.
Ahhoz, hogy a pártválasztást sokkal inkább az emberek érzelmi-indulati szférái határozzák meg, és nem, mint azt gondolnánk, a racionalitás. Ez már csak azért sem lehetséges, mert az érzelmi azonosulás vagy elutasítás éppen azért léphet az ész helyére, mert ez a megoldás nem követeli meg a megértés hosszú, bonyolult és igen sok energiát igénylő folyamatát. Mostanában számos olyan drámai döntés születik szerte a világon, mint például az Egyesült Királyság Európai Unióból való kilépéséről döntő júniusi népszavazás, vagy most legutóbb az amerikai elnökválasztás, ahol az uralkodó globális véleményhatalmi sugallattal éppen ellentétes választópolgári döntések születnek.
A magukat a liberális demokrácia legodaadóbb híveként feltüntető reprezentánsok azonban ezt mint a demokrácia csődjét mutatják be, alig burkoltan célozva arra, hogy a választópolgár tudatlan, és mint ilyen, alkalmatlan a demokratikus akaratnyilvánításra, igazából nem is kéne komolyan venni ezeket a nem globalokonform döntéseket.
Nocsak, nocsak, mondhatnánk erre, de, ha ez így van, akkor mégis miként vélekedjünk arról az örök érvényű alapigazságról, hogy a demokrácia minden létező világok legjobbika, s a népfelségnek mindig igaza van. Egyébként állítása igazolására terjesztette el az interneten a globális véleményhatalom azt a H. L. Mencken amerikai újságírónak tulajdonított idézetet, amelyben száz évvel ez előtt megjövendölte és meg is magyarázta azt, ami, szerintük most az amerikai elnökválasztáson történt.
Mencken gondolatmenete egyébként kétségtelenül szintén arra a feltételezésre épül, hogy a tömeg gondolkodását sosem az ésszerűség, a racionalitás határozza meg. Úgy vélte ez azért van így, mert az emberek képtelenek különböző elméletek összevetésére, sőt kifejezetten szorongással és idegenkedéssel szemlélnek mindent, amit nem értenek, ezért aztán kizárólag érzelmi alapon döntenek. És aztán következik az a mostanában általuk előszeretettel idézett részlet, amely így hangzik: Ahogy a demokrácia egyre tökéletesebb lesz, az elnöki hivatal egyre közvetlenebbül azt fejezi ki, mi van az emberek lelkében. Egy fennkölt ideál felé haladunk. Eljön majd a nagyszerű és diadalmas nap, amikor a nép egyszerű gyermekei végre elérik, amire szívük vágyott, és a Fehér Ház lakója egy valódi gyengeelméjű lesz. Ezzel azonban a kör bezárulni látszik, mert, ha a világot irányító erők maguk vallják be azt, amit a leghatározottabban tagadnak és összeesküvés elméletgyártással és/vagy gyűlöletbeszéddel vádolnak meg mindenkit, aki ezt feltételezni meri, akkor nincs tovább. Hisz ezzel ők maguk mondják ki, hogy a tudatlan népnek az a dolga, hogy tudatlan bábfigurákat válasszon, e bábjáték mögött azonban szerencsére ott van a „realitás”, vagyis az a láthatatlan szuperstruktúra, amely az egész rendszert kezében tartja.
Nos, ha más haszna nem is lesz Donald Trump megválasztásának, már ez is megérte. A világot irányító „nem létező” világerő manipulációs kudarca nyomán maga leplezi le önmagát, ha úgy tetszik, most már „papírunk van róla”, hogy miként is működik rendszere. Köszönjük kedves világerő, igyekszünk ehhez tartani magunkat.
mho
Hunhír.info
