Kié az ország? Akié a föld – mondja az okos. Akié az iskola – mondja a bölcs. Ez tudatosul bennem, ha régi jó szokásom szerinti antikváriumi tallózásom során kezembe kerül egy-egy régi iskolai évkönyv, mely nemcsak az adott intézmény, hanem általa az ország lelki-szellemi állapotát is híven tükrözte.
Ma már nem szokásuk az oktatási intézményeknek, hogy évkönyvben örökítsék meg működésüket, és talán jobb is. Mert hiszen miről is számolhatnának be, amikor világi és nem ritkán egyházi iskolákban sincs már magyarságismeretre, nemzeti öntudatra, honvédelemre, rendszeretetre, és ami mindezeket megelőzi, hit- és erkölcstanra nevelés.
Mi az, ami a régi iskolai évkönyvekből szembeötlik? A humán tantárgyak, az antik műveltséget hordozó görög és latin nyelv hangsúlya, netán a tanárok, nevelők aktív társadalmi élete, tudományos tevékenysége? Nyilván ezek is, de ami azonnal, az, hogy a tantárgyak sorából az első mindenütt a hit- és erkölcstan volt, és az, hogy külön értékelték nemcsak a magaviseletet, hanem a rendszeretetet is. A legmeghatározóbb tehát a keresztény és magyar lelkiség ösztönös felkeltése volt. Ennek jeleként aligha lehet megrendülés nélkül olvasnunk kiváló múlt századi történészünk, Padányi Viktor visszaemlékezését (Egyetlen menekvés) arról, mit érzett például egy kamasz növendéktársaival és tanárával együtt 1920. június 4-én:
»E sorok írója 14 éves fiú volt és negyedikes gimnazista akkoriban. Tíz órakor növénytan-óra kezdődött és Kovách Demjén tanár úr magas, szikár alakja pontosan jelent meg az ajtóban, mint mindig. Felment a katedrára, beírta az osztálykönyvet, de nem kezdte el a feleltetést, mint szokta, hanem lehajtott fővel meredt maga elé egy hosszú percig… és akkor megkondultak a harangok. Kovách Demjén tanár úr felállt, odament a térképtartóhoz, kivette a térképet, amelynek felső sarkában akkor még ez a név ált: „A Magyar Szent Korona Országainak Politikai Térképe”, és felakasztotta a térképállványra, s mindezt egyetlen szó nélkül, aztán megállt előtte, kissé oldalt, hogy ne takarja el előlünk, és nézte, olyan arccal, olyan leírhatatlan lágy kifejezéssel, amilyet mi még soha sem láttunk száraz és örökké szigorú arcán. Mi halálos csendben néztük a térképet és az előtte álló, szürkülő hajú cisztercita papot, amint feje egyre lejjebb esett a mellére ás a kívülről behallatszó harangzúgás által még inkább kimélyített csendben inkább magának, mint nekünk, ennyit mondott:„Consummatum est”.
Ötvennégyen voltunk, ötvennégy tizennégy éves magyar fiú. A golgota utolsó szavai után nem bírtuk tovább, leborultunk a padokra és elkezdtünk sírni. Odakint kongtak a harangok. Nagymagyarország keresztre feszítésének napja volt, 1920. június 4.
Péntek…«
A „homo ethicus” tehát megelőzte a „homo doctus”-t, az erkölcsi ember a műveltet, miként a Móricz -regény, a „Légy jó mindhalálig” hirdeti: „az ész az egyformán lehet az Isten adománya s az ördög ajándéka. Az a kérdés, mi lakik a szívében s nem az, hogy mi az agyban. Romlott szívvel a legeszesebb ember sem fog az emberiségre áldásos cselekedeteket elkövetni, jó és nemes lélekkel azonban a legkorlátoltabb ember is hasznos tagjává lesz a társadalomnak.”
Kezemben a Pannonhalmi Szent Benedek-rendi Gimnáziumnak és Diákotthonnak az 1943-1944-es tanévről megjelent évkönyve, amely keresztmetszetet ad minderről. A régente magyar „mons sacer”-ként, „szent hegy”-ként emlegetett Pannonhalmán a bencés gimnázium és a vele egybeépült diákotthon 1939-ben nyitotta meg kapuit. A többi korabeli iskolai évkönyvhöz hasonlóan részletezi a benne folyó munkát, kitérve a tanárok intézményen belüli és kívüli munkájára, a tanulók tanulmányi előmenetelére, vallásos és nemzeti szervezetekben (leginkább a cserkész- és leventeéletben) való közreműködésére.
Különösen is tanulságosak a tanulók adatai. Ezek ismertetése előtt tájékoztatást olvashatunk elbírálásukról, arról, hogy elért eredményük kifejezésére „mind a magaviseletből, mind a rendszeretetből, mind pedig az előmenetelből a jeles, jó, elégséges, elégtelen érdemjegyek szolgálnak”. Érdekelheti az olvasót, mi alapján bírálták el például a tanulók magaviseletét? Íme:
„A magaviselet elbírálása és a magaviseleti érdemjegyek megállapítása a tanuló egyéniségének alább felsorolt vonásai alapján történik: a./ valláserkölcsi meggyőződés, b./ nemzeti érzés (hazafias magatartás), c./ jellembeli tulajdonságok (egyeneslelkűség, jóindulat, akarati fegyelmezettség, tisztelettudás stb.), d./ kötelességtudás és szorgalom, e./ magatartás az iskolában és az iskolán kívül, f./ a tanulótársakra gyakorolt hatás. E szempontok figyelembe vételével a magaviseleti érdemjegyek megállapítása a következő elvek szerint történik. Jeles érdemjegyet kap a tanuló, ha valláserkölcsi meggyőződése és nemzeti érzése nyilvánvalóan erős, jellembeli tulajdonságaival, különösen egyeneslelkűségével, akarati fegyelmezettségével és tisztelettudásával társai közül kiválik, kötelességtudása és szorgalma mindig állandó, magatartása az iskolában és az iskolán kívül korának minden tekintetben megfelelő és társaira nemesítőleg hat. Jó érdemjegyet kap a tanuló, ha valláserkölcsi meggyőződése és nemzeti érzése kifogástalan, jellembeli tulajdonságai egyeneslelkűségét, akarati fegyelmezettségét, tisztelettudását megmutatják, kötelességtudása és szorgalma kielégítő, magatartása az iskolában és az iskolán kívül csak kisebb kifogásokra ad okot, s a tanév folyamán legfeljebb egyszer részesült elsőfokúnál nem súlyosabb fegyelmi büntetésben.”
Végigtallózva a diákok adatain, magaviseletből csak jeles és jó, hittanból többnyire jeles, rendszeretetből is többnyire jeles és jó (néhány tanulónál elégséges) érdemjegyet találunk. Az is elgondolkodtató, hogy elégtelen osztályzata senkinek semmiből nem volt ebben a tanévben. A diákok tanulmányi munkájukat kiegészítették többek között néprajzi kutatásokkal (lakodalmas szokások, népdal-dallamok gyűjtésével), valamint klasszikus egyházi- és magyar népénekeket előadó énekkari szerepléseikkel is.
Szokás volt, hogy az iskolai évkönyvbe az igazgató egy-egy korkérdésről rövid, tanuló ifjúságnak szánt útmutató értekezést írt. A pannonhalmi bencések gimnáziumának akkori igazgatója, Kováts Arisztid latin-görög szakos tanár, iskolai leventeparancsnok, tekintettel bolsevizmus elleni élethalál-harcunkra, ifjúságunk magyar hivatástudatáról értekezett az említett évkönyvben. Breviáriumtömörségű alábbi írásának minden szava időtálló, különösen ma, amikor a pannonhalmi intézmény falain belül, legalábbis annak honlapja szerint, például június 4-én nem is volt Trianon-megemlékezés (hol vannak már a Padányi megidézte Kovách Demjének?), nyilvánvaló tekintettel Várszegi főapát közismert zsidólikus zsonglőrködéseire.
Ifjúságunk magyar hivatástudata
»Légy magyarabb magyar… Légy büszke magyar, mert – jól jegyezd meg – sohase lehet szegény annak a népnek a fia, akire az ősök oly drága kincset hagytak, mint tereád – és mert sohase lehet gyáva áruló az a magyar, aki megbecsüli a magyar hősök drága hagyatékát: a magyarság csillogó faji kincseit.” (Szívós Donát: Magyar vagyok, 10. old.)
A magyar hivatástudatnak ott kell égnie minden magyar diák szívében. A kérdés ma sorsdöntően fontos és időszerű.
Fontos, mert amint a múltban a magyar hivatástudat hatalmas sarkaló erkölcsi ereje volt a magyar ifjúságnak, a jövőben is fenntartó ereje lesz nemzetünknek. Amely nemzet ifjúságában van hivatástudat, az dolgozik és küzd, amelyikben ez nem buzog, fáradt petyhüdtségbe hanyatlik, és elsodorja a szomszédos népek erősebb nacionalizmusa.
Időszerű is, mert valami veszedelmes csüggedtség szállta meg sok magyar diák lelkét. Sokan már nem is hisznek a magyar jövőben. Azt gondolják, hogy két nagy nemzet között, mint két hatalmas malomkő között felőrlődünk, vagy pedig attól félnek, hogy prédái leszünk a szomszédos kisebb népek étvágyának. Rombolja ifjúságunk magyar öntudatát az a szellem is, amely éppen akkor, amikor máshol diadalát üli a nemzeti gondolat, azt hirdeti, hogy már nincs is magyar faj. Ha pedig nincs magyar faj, akkor nem lehet nemzeti öntudat, nem lehet történelmi jog, és ki kell vesznie a nemes értelemben vett nemzeti büszkeségnek, amely arra ösztönöz bennünket, hogy méltóan álljuk meg helyünket a nemzetek versenyében. De gyengíti ifjúságunk hivatástudatát az a nemzetközi szellem is, amely idegenségével ráterpeszkedik a magyar életre, s megrontja nyelvünket, dalainkat, táncainkat, irodalmunkat, egyszóval az egész nemzeti lelket. Sokat tanultunk és tanulunk ma is a külföldtől. De a magyar ifjúságnak olyan műveltségre kell szert tennie, amely felismeri és befogadja a magyarságának megfelelő értékeket, de elvet minden, nemzeti öntudatára káros elemet.
A pannonhalmi bencés diáknak, aki Telekit vallja szellemi atyjának, különösen kell törekednie a hivatástudat elmélyítésére. Teleki mondotta: A magyar hivatástudat az az erős meggyőződés, hogy helyünk van Európában és hivatásunk, sőt vezető szerepünk a Duna-medencében.
Minden magyar diák meggyőződése legyen, hogy ázsiai származásunk ellenére – amelyre különben büszkék lehetünk – európaiak vagyunk. Európa kultúráját együtt építettük nagy népekkel, és volt idő, amikor egyedül védtük kelettel szemben. Ezer év óta európai célokat, eszméket szolgálunk.
A magyar ifjúság öntudata egyben keresztény öntudat is. Ezer év óta a kereszténység hívei vagyunk és sokszor voltunk áldozatos védői. A magyar diáknak ismernie kell történelmünket és tudnia, hogy a középkorban az egyik legjelentősebb keresztény ország voltunk, amely a legtöbb királyi szentet adta az Egyháznak. Ezeknek a szent ősöknek a koszorúja éppen ebben az esztendőben szaporodott meg egy újabb drágagyönggyel. Minden magyar ifjúnak úgy kell hitet tennie keresztény mivolta mellett, mint Béldy Alajosnak, a magyar ifjúság honvédelmi nevelése és a testnevelés országos vezetőjének, aki éppen ott merte nyilvánosan megvallani kereszténységét, ahol az merev visszatetszéssel találkozott. De megtette, és példát adott nekünk. Hitvallását kiegészíti gróf Esterházy Jánosé, akinek szavait minden diák szívébe kellene égetni: „A magyar hősi és katonai erények egymagukban nem lettek volna elegendők ahhoz, hogy a magyarság egy ezredévig megmaradhasson a történelem állandó hullámzásában. A magyar kardhoz kereszt is kellett. A haza oltára mellett mindig ott állt Isten oltára is.”
Hivatástudatunk első meggyőződése tehát az, hogy ezeréves keresztény mivoltunk jogot és helyet biztosít számunkra a jövőben is Európa népei között.
Hivatástudatunk legerősebb megnyilatkozása azonban a magyar jelleg. Tervszerűen erősítenünk és támogatnunk kell mindazt, ami magyar. Különb, öntudatosabb magyaroknak kell lennünk, ha nem akarunk elveszni a viharban.
Mi legyen már most az ifjúság teendője?
a. Először is jelszavunkká tesszük Zrínyi mondását: „Egy fajnál sem vagyunk alábbvalók.” Igaz, ennek az érdekében nem sokat kell fáradni, mert ami hiúságunknak tetszik, azt nagyon könnyen elhisszük. Inkább arra kell törekednünk, hogy ehhez a büszke tudathoz méltóan viselkedjünk. Noblesse oblige. Az „Egy fajnál sem vagyunk alábbvalók” nem arra jogosít, hogy magunkban tetszelegve mélázzunk a magyar múlt dicsőségén, és beérve a szép múlttal, Pató Páloskodjunk, hanem az a szükséges, hogy mindenki a maga kis körében állja meg a helyét, ott erősítse a magyar lelket, ott képviselje és művelje a magyar kultúrát. A mindennapos diákkötelességek teljesítése, a lelkiélet gyakorlása, a sport, a játék, a dalolás, a cserkészet, a levente mind olyan feladatok, melyekkel a diák az egész magyarság ügyét szolgálja. Az iskolai fegyelem megtartása, a bajtársias szellem kialakítása, barátok, könyvek, szórakozások megválogatása, a helyesen fölhasznált szabadidő, a vakációnak testet-lelket erősítő felhasználása mind fontos a magyar jövő szempontjából. Minden kis magyar munka hazamentő, hazavédő, hazamegtartó munka.
b. Második feladatunk az, hogy szeressük, védjük, műveljük mindazt, ami magyar. Ezen a téren már sokat tettünk. Észrevettük – és talán még nem későn – hogy a „világháború előtti években és a világháború alatt a magyar faji sajátságokat teljesen megtagadó Budapest vezetésével már nagyon útban voltunk a fajt nem ismerő nemzetközi kultúra felé”. Megindult tehát a munka. Ifjúságunk a cserkészet és a leventemozgalom keretében nagyon sokat tett, hogy a magyar nóta, magyar zene, magyar tánc, magyar népviselet, magyar művelődés értékei újra napvilágra kerüljenek. Diákjaink lelkesen küzdenek az idegen hóbortokat, idegen dallamokat kedvelő divat ellen. Jelszavunk: Ne majmoljuk az idegeneket! Merjünk magyarok lenni! A külföldiek Magyarországon nem az ő rossz utánzataikat keresik, hanem azt, ami jellegzetesen magyar. Sok magyar értéket kiástunk a feledés homokjából, de sajnos még mindig úgy kezeljük őket, mint ásatási leleteket. Megcsodáljuk, megtapsoljuk őket, mint egy-egy regős-bemutató dal- vagy táncszámát, melyet érdekes jelmezekbe öltözött diákszínészek adnak elő, aztán üveg alatt tartjuk ünnepi alkalmakra. Ifjúságunk feladata lenne, hogy a magyar zenét, nótát, táncot, ruhát megszokottá, elfogadottá tegye, hogy ne műsorszám, hanem élet legyen. Ehhez azonban lélek kell. Magyaros lélek, mely nemcsak megbámulja, hanem meg is érti és szereti mindazt, ami magyar. Milyen nagyszerű lenne, „ha a magyar fiatalság legalább úgy szeretné, és olyan öntudattal énekelné az igazi magyar dalokat, mint ahogy más nemzetek fiai szeretik a maguk népi dalait, és büszkélkednek velük”. A magyar fiatalságra itt nagyon szép hivatás vár. „Ez a fiatalság már tudni fogja, hogy neki nem kell a „sláger”, mert idegen a lelkétől. De a bugaci kanásznótát is csak mint magyar egzotikumot és muzeális értéket becsüli és szereti. Viszont az igazi és szívéhez álló magyar nótákat megszereti – akár népdal, akár magyar lelkű műdal is az. Ez a megszeretés pedig nemcsak abban áll, hogy parancsszóra és propaganda-előadásokon tele torokkal énekli, hanem abban, hogy ha szívéből nóta csordul, akkor nem „sláger”, hanem szép magyar nóta lesz az.” (Szívós Donát: Magyar vagyok, 83-84. old.)
c. A magyar hivatástudat erősítésének kiváló eszköze a cserkész- és leventemozgalom. Mindkettő teljesen megfelel az ifjúság tettvágyának, kalandkeresésének, és fejleszti a lélekben a nemzeti szempontból olyan lényeges katonai erényeket. A magyar diáknak tehát szeretnie kell mindkettőt, mert fegyelemre, igénytelenségre, kemény életmódra nevel. Ez a két intézmény az, mely az iskolán kívül legjobban megismerteti ifjúságunkat a magyarság értékeivel, elsősorban a magyar múlttal és a magyar hősökkel. A nagy magyar múlt és vezérei ismerete nélkül nincs magyar lélek. Ezért a magyar történelem sohasem lehet száraz „bemagolandó” tantárgy, hanem magyar öntudatunk tápláló forrása. Szégyen egy magyar fiúra, ha nem ismeri hazája történelmét s így az ellenség minden rágalmat rászórhat hazájára. Nem igaz magyar az, akit nem érdekel hazája története.
Ha minden magyar diák a magyar gondolat szerelmeseként indul az életbe, ha még a legkisebb magyarban is él a magyar hivatástudaton alapuló önérzet, ha minden magyar diák tudja, hogy egész és munkás életet kell szentelni arra, hogy az utódok majd magyar önérzettel mondhassák: Civis Hungarus sum!, ha majd minden magyar érzi, hogy a magyar hivatástudaton alapuló és az összefogó munkával kiérdemelt önérzetet és magyar kötelességet tovább kell adni az utódoknak is, akkor nem kell félni a magyar gondolat ellenségeitől, mert akkor minden magyar szent kötelességének érzi majd, hogy éljen és haljon a nagy célért: Magyarországért, Szent István keresztény birodalmáért.
Ez az igazi magyar hivatástudat munkálásának a végcélja. Légy a magyar hősök méltó unokája!«
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
