Nem mai jelenségről van szó. Vannak, akik előszeretettel vesznek ajkukra szent szavakat. De hogy, hogy nem, mégsem azok szerint gondolkodnak és élnek. Keresztény Magyarországot akarnak, jaj, de még mennyire, csakhogy…

Nem, senkire nem célozgatok konkrétan, így azon néhai miniszterelnökünkre sem, aki halálos ágyán pedig állítólag azt mondta, hogy keresztény Magyarországot akart. Az ítélet Istené, nem a mienk. Mégis, adott egy jelenség. Biblikusan szólva: a hang Jákobé, de a kéz Ézsaué.

Megint idézek, s nem is akárkitől. Íme:

„Keresztények vagyunk, de kerüljük az Isten házát s elvesztettük az imádság szárnyaló lendületének, az áhítat boldogságának, a magunkba szállás töredelmének érzetét. Keresztények vagyunk, de az evangéliumot, a világirodalomnak ezt a legnagyobb remekét és a világtörténelemnek ezt a leghatalmasabb lendítő kerekét csak hallomásból ismerjük. Byront és Shakespeare-t, Petőfit és Aranyt, sőt Zolát és Anatole France-ot, sőt Szomori Dezsőt és Nádas Sándort olvastunk, de Mátét, Márkot, Lukácsot és Jánost soha! Az évszázadok vagy a jelenkor nagy keresztény gondolkozóit, bölcselőit, történészeit soha! Egyházunk történetét, büszkeségeit, érdemeit nem tanulmányoztuk soha! Keresztények vagyunk, de az evangélium hirdetése nem érdekel; ha egy-egy nagynevű szónokot hirdetnek, akit meghallgatni retorikai és költői élvezet, azt meghallgatjuk, mint ahogy cigányt megyünk hallgatni a kávéházba, de ahol keresetlen szavakkal Krisztust prédikálják, ott unatkozunk és kritizálunk, mert a magunkba szállás s az evangélium fenséges egyszerűsége iránt szinte érzékünket is elvesztettük. Keresztények vagyunk, de Istent káromoljuk, de párbajozunk, de házasságot törünk, de virágzik köztünk a prostitúció s az orfeumok és mozgószínházak szemérmetlensége, de beszennyezzük a házasság szentségét könnyelmű elválásokkal, új feleség vételével, végül tán a feleségek csereberélésével is s a gyermekáldás bűnös megakadályozásával. Keresztények vagyunk, de nővilágunk olyan divatot követ, amely fittyet hány a keresztény szemérem és nőiesség méltóságára s utcáinkat a vándorló kerítés és bűnre izgató frivolság kirakataivá teszi. Keresztények vagyunk, de őrült materialista versenyt folytatunk a koncért és durva mohósággal vetjük rá magunkat minden kínálkozó nyereségre, bármily eszközzel érjük is el azt. Keresztények vagyunk, de mint gyermek a mumustól, félünk és reszketünk a „klerikálizmus” szörnyű vádjától; idegen, ismeretlen fakíroknak nézzük a papjainkat, akikről minden rosszat és semmi jót nem szabad elhinni és akiknek társasága megbélyegez és megfertőz, mint a leprásoké. Keresztények vagyunk, de egyházat, pápát, kánonjogot, keresztény iskolát, sajtót, irodalmat s egyesületet ne említsen senki előttünk.”

Ijesztően időszerű sorok, nemde? (Legfeljebb Anatole France helyébe Kertész Imre vagy Heller Ágnes illesztendő.) Pedig nem maiak. Bangha Bélától valók, 1923-ban megjelent művéből (Nagy kérdések útján, 83-84. old.). A Páter – mindenki így nevezte őt – azonban sietett megnyugtatni olvasóit:

„Nem, nem ez a magyar kereszténység természetrajza, de ugyebár akad soraink közt is elég, akinek kereszténysége körülbelül ezek közt a határok közt mozog. S az ellenség persze kaján kárörömmel könyveli rá ezek hitványságát az összesség nevére.”

Akkoriban indult útnak a „keresztény kurzus”. Bangha álláspontja világos volt, éppúgy, mint Prohászkáé: igen, de keresztények nélkül? Bangha aztán így folytatta:

„S ilyen kereszténységgel természetes, hogy nem lehet megváltani a világot, még egy akkorka országot sem, mint aminő szegény Csonkamagyarország! Ilyen kereszténységgel legfeljebb önmagunkat ámíthatjuk s ellenségeinket izgathatjuk fokozottabb ellenállásra, anélkül, hogy a keresztény gondolat igazi hatásait és gyümölcseit remélhetnők.”

„Nem, nem ez a magyar kereszténység természetrajza” – idéztem tőle az imént. Kérdés, ezt leírná-e ma is? Miként az is, ma vajon hány klerikus jár el a tévtanítókkal szemben úgy, mint az Úr Jézus legkedvesebb tanítványa egykor. Ismét Bangha idézett művében olvassuk (75. old.):

„Az ősegyház egyik koronatanúja, Irenaeus püspök († 202) roppantul érdekes adatot őrzött meg az utókornak. Elbeszéli, hogy midőn Szent János, az apostol, egyszer fürdőben volt s meghallotta, hogy Marcion, a gnosztikus, ugyanazon fürdőhelyiségben tartózkodik, rögtön kisietett a fürdőből, mert nem akart együtt fürödni azzal, aki az Egyház egységével szembehelyezkedett.”

Mindezeket elsősorban azok figyelmébe ajánljuk, akik szerint mindegy, mi az igazság, csak szeretet legyen. Merthogy olyan korban élünk – ha úgy tetszik, ma is –, mely szinte gyűlöli az eszmei tisztaságot és az abban való megmaradást. Igen, keresztények vagyunk, de…

Ifj. Tompó László – Hunhír.info