Az ember ember, az állat állat. Ne váljon az ember állattá. Ez evidencia ugyebár, kár is ezzel annyit foglalkozni – legyinthetnénk. Csakhogy ez azért mégsem ennyire egyszerű.

Van Wass Albertnek egy remekbe szabott elbeszélése, a „Patkányok honfoglalása”, amit nem másolok ide – számtalanszor megtettem. Hogy most mégis eszembe jutott, egy friss történet az oka.

Adventi keresztállításra hívtak ma Budakalászra, rövid köszöntő megtartására. Ennek keretében felolvastam ezen elbeszélést. Alig értem a közepére, a meghívott helyi kórus tagjai eliszkoltak. Mondjuk volt persze némi előzménye, ugyanis már a kereszt tövében felállított Árpád-házi zászló is zavarta őket. Mégsem küldte el őket senki. Maradhattak. A magyar ugye befogadó alkat. Nem kirekesztő.

Józan paraszti ésszel áldott, vagy ha úgy tetszik, vert meg a Teremtő, ezért továbbra sem értem, miért kell azon megsértődni, ha valakiket a nevükön neveznek? Isten állatkertjében közmondásosan sokan elférnek, így a patkányok is. No de hogy emberek is úgy viselkedjenek, mint ők?

Elnéztem őket. Nem volt közöttük egyetlen migráns sem. Magyarok voltak. És még mi vagyunk rasszisták? Wass Albert szavával a „patkányember”-hez tartozás azonban úgy tűnik, korántsem származás kérdése. Van ilyen a magyarok között is, éspedig nem kevés.

Félve kérdem, lehet, hogy nem egyedi eset az iménti? Lehet, hogy nem emberországban élünk? A címbeli mondat az elbeszélésből lehet, hogy mégis igaz?

Nos nem, tényleg nem tudom, nem túlzás-e e hármas kérdés. Csak annyit tudok ellenben, hogy az eset óta keserű lett a szám íze. Nem kicsit, nagyon.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info