„Az élőket mi kutyába vesszük, / Az alkotókba belerúgunk. / De ha meghalt, sírja fölé / Meaculpázva odahullunk.” Alföldi Géza e sorai jutottak eszembe naptáramra nézve. Hányan emlékeznek meg manapság nagyjainkról?
Tegnap volt például Bangha Béla jezsuita atya születésének 136. évfordulója. Nem túl kerek szem, de azért még lehet emlékezni. És kell is. Kellene. De, amint lenni szokott, a kollektív emlékezetkihagyás népe lettünk. Sehol semmi róla.
E sorok írója nem először vetette már fel, hogy ki kellene adni legalább néhány könyvet harminc kötetes életművéből. Mondjuk a „Világnézeti válaszok”-at, „A katolikus Egyház krisztusi eredeté”-t, avagy a „Magyarország újjáépítése és a kereszténység” címűeket. Mindegyike briliáns ma is.
Égetően időszerű lenne életműve minél szélesebb körben való megismertetése: könyveit szép magyar stílus, kristálytiszta logika, de mindenekfelett a keresztény hit mély ismerete jellemzi. Nála nincsenek homályosságok, kétértelműségek, tisztázatlanságok, mint a Második Vatikáni Zsinat után megjelent „teológiai” művek zömében. Ámde talán éppen ezért szálka életműve mindazok szemében, akik „közös nevező”-re akarják hozni mindenáron az egymással teljesen ellentétes vallási és politikai rendszereket.
Van egy írása, amely különösen is hűen tükrözi, mennyire nem volt szemellenzős, mennyire nem csak a mai terminológiával élve balliberális oldalt okolta Európa hanyatlásáért, sőt tönkretételéért. Íme:
„Spanyolországban tehát tovább dúl a radikálisok forradalma s most már egyenesen a szerzetesek kiűzését s a szerzetesrendek vagyonának elkobzását kísérli meg a „népköztársaság”, amelyhez a népnek természetesen éppúgy nincs köze, mint ahogy nálunk sem volt köze a Károlyi-kormány züllött diktatúrájához. A helyzet tragikumát növeli, hogy az egyházüldözés megint egy százszázalékosan katolikus lakosságú országban került uralomra, aminthogy az utóbbi kor legtöbb véres és vértelen valláselnyomása katolikus országokban történt: Olasz-, Franciaországban, Portugáliában, Mexikóban, Litvániában. Nem mintha a katolikus országokban a vallásnak kevesebb becsülete volna; ellenkezőleg: mert ezekben a vallásnak legtovább maradt meg a becsülete, legtovább álltak fenn a hagyományai és intézményei. Ahol az oltárpusztítást már a XVI. században elvégezték, ott a vallásellenességnek a XIX. és XX. században már kevesebb dolga akadt.
Mégis meg kell állapítani, hogy ezekben a sorozatos katolikus üldözésekben a katolikusok is nagy fokban hibásak, még pedig a mulasztásaik révén. Olyan mulasztások ezek, amelyek gondolkodóba ejtenek. Mert ezekben az országokban is volt sok katolikus erő, szeretet, lelkesedés, áldozatkészség, kulturális és szociális munka; csak a védképességük volt kevés. Az emberek a napi munkájukba temetkeztek s azzal nem törődtek, hogyan dolgozik, mit fúr-farag, milyen aknákat ás az ellenség. Hamis biztonságérzetben ringatóztak; a prófétákat és kasszandrákat kinevették. Elmulasztottak a templom és gimnázium mellé nyomdákat és szerkesztőségeket állítani s az ellenség egy szép napon kiverte őket még a templomaikból és gimnáziumaikból is. Elmulasztották mindennap újra cáfolni a mindennap újra felhangzó vádakat és hazugságokat s ellentámadásba menve át, leleplezni a támadókat és hazudozókat. Már pedig ez a világ azoké, akik hangosabban beszélnek; nem azoké, akiknek igazuk van.
Valóságos probléma ez: egyes osztályok katolikusságának ez a beilleszkedni nem-tudása vagy nem-akarása a kor követelményeibe. Ez a rövidlátó sekrestyepolitika, amely a jelen érvényesülési eszközeit nem veszi észre és csökönyösen megmarad lezajlott századok életszükségleti cikkei mellett. Ez a túlzó szerénység, amely csak dolgozni, alkotni, szolgálni akar s nem látja, hogy még ezt sem engedik meg nekünk a sötét hatalmak, ha csak kapisztráni marokkal torkon nem ragadjuk s erővel meg nem fékezzük őket.
S hol van ilyenkor a katolikus világszolidaritás? Hol hangzik fel erőteljes, nemzetközileg egységes tiltakozó szó s jog és erkölcs megcsúfolása, az egyházrablás és képmutatás ellen? Hol mutatkozik meg az a katolikusság, amely, ha akarna, a világ legelső és legnagyobb hatalma lehetne minden téren, kulturális, politikai, sőt gazdasági téren is? Amely azonban jobban szereti beérni azzal, hogy a merőben hierarchiai egységen túl ne legyen más, mint fogalmi egység, erőtlen s elvont gyűjtőfogalom? De hol is lehetne ilyenkor a hatóképes, nemzetközi katolikus akció, amikor sokan még nemzeti keretek közt sem akarják komolyan?
A katolikus Egyházat igazán csak a krisztusi erő, isteni ígéret és kegyelem tartja össze. Az embereitől rég tönkremehetett volna…
(A spanyol egyházrablás. Magyar Kultúra, 1931. évf. II. félév. 334. old.)
Az utolsó mondat különösen is telitalálat, magyarázat arra, miért, hogy kutyába se vesszük nagyjainkat. Nagyon jól látta Bangha, mennyire kevés ember mondhatja magát igazán kereszténynek – pedig az ő korát méltán sírhatjuk vissza.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
