Ülők a képernyőm előtt, s most, mikor majdnem mindenki 1956. november 4-ére emlékezik, a hatvan évvel ezelőtti véres megtorlásra, csaknem megbénulok. Nem éltem akkor. Mondhatnók, még gondolat sem voltam. És mégis szólnom kell.

Nem merem megkockáztatni, hány fiatal tudná megmondani, mi is történt akkor? „Hogyan, hát hiszen nem is éltem akkor?” – hallom az ellenvetést. És tényleg. Hiszen én sem éltem akkor. Csak azt tudom mondani magam is, amit a phaedrusi mese szereplője: „Equidem natus non eram.”Akkor még meg sem voltam születve.

S mégis, hogy, hogy nem, megértem Bacsó Péter örökzöld filmje, „A tanú” alábbi jelenetét. A smasszer a halálra ítélt Pelikán József gátőr elvtársat utolsó éjszakáján arra kéri, segítsen neki a szemináriumi felkészülésben:

– Azt mondja meg nekem, mi az a duma bojkottja?
– Ha megöl, se tudom.
– Hát gondolkozzék, Pelikán!
– A duma bojkottja… Szerintem az, hogy mindenki fogja be a pofáját.
– Na látja, hát tudja ezt maga.
– Akkor azt mondja meg nekem, mi az a proletárdiktatúra?
– Azt tudom. Amikor a prolik diktálnak. Ezt sem érti?
– Na és a három funkciója?
– Én egyet tudok. Az ellenforradalmár, nyilas, fasiszta bandát ütni kell!
– És a másik kettő?
– Nem elég?
– Nem.
– Innék még egy kicsit, hátha eszembe jut.
– Na, igyék!

Nem tudok nevetni rajta. „Mindenki fogja be a pofáját.” Hányszor hallottam ezt életemben magam is, még családi körben is! Arról nem is beszélve, hányszor tapasztaltam, milyen az, ha a prolik diktálnak! Pedig én már nem az ötvenes években nőttem fel. „Fiam, értsed meg, ezt nem szabad kimondani, pláne leírni!” S amikor erre ösztönösen összeráncoltam szemöldökömet, majdnem dühbe gurultak körülöttem. „Ne menj fejjel a falnak!” – hallottam unalomig, s közben nyeltem egy jó nagyot. Majd – persze környezetem elképedésére – mosolyogtam egy jót, s kamaszos daccal, fogamat összeszorítva mondtam magamban a régi nóta verdiktjét: „Beszélhetnek Párizsban amit akarnak, de a Tisza minden csöppje mindörökre csak megmarad magyarnak…”

Wittner Mária, Pákh Tibor, Szabó bácsi, s mindazok, akiket most (talán eléggé el nem ítélhetően) nem sorolok fel, gyanítom, ugyanígy éreztek. S ez így is van jól. A történelem rendszereken átívelő tanulsága, hogy mindig van parázs a hamu alatt. Akkor is, ha nem vesszük észre. Mindig lesznek, bármennyire kevesen, akik megmaradnak magyarnak.