Meglehetősen régóta figyelem, és pedig fokozódó figyelemmel, a hazai zsidóság 1956-tal kapcsolatos megnyilatkozásait. De valahogy mindig keserű lesz a szám íze ilyenkor. Valahogy mindig azt érzem, amit egykor Kodolányi János: mi, magyarok, idegenek velünk szemben és – fordítva. Tisztelet persze a kivételeknek! Csak kérdés, miért?
No de ne általánosítsunk, vethetnők ellen, hiszen ott voltak az Angyal Istvánok, a Mansfeld Péterek, az Obersovszky Gyulák. Igen, ez valóban tény. Ámde mi a helyzet a többséggel? Idézem a Mazsihisz honlapjának minapi cikkét (Róbert Péter: Magyar zsidók 1956-ban).
„A háború előtti zsidó lélekszám felét se tette ki a megmaradtak létszáma. Noha az államosítások, kitelepítések súlyosan érintették őket, a többség hálás volt a felszabadító Szovjetuniónak, és igyekezett beilleszkedni az új rendszerbe. Számarányukon jóval felül szerepeltek a pártban, annak vezetésében.”
Mondhatnók, ennyi. Nem is idézem tovább a cikket. Csupán elmerengek egy kicsit. Miként is van ez? Miért, hogy a többség ilyen volt? Olvasóinkra bízzuk a válasz megadását, de addig is hadd idézzek ismét.
„A szólásszabadság zsarnoki elnyomási orgiákat ül. Tisza István önkénye játszi gyengédség volt ahhoz a fanatikus tömegterrorhoz képest, amely ma puskacső elé állít mindenkit, aki az ország keresztény közvéleményét akarja szóhoz juttatni. Ilyen állapotban még nem volt az ország. A kormányintézkedéssel hozott néptörvény a legszélsőbb szabadságot ígéri minden gondolat- és véleménynyilvánítás számára. De mi valósul meg a hangzatosan kodifikált malasztból? Kik élhetnek a szólásszabadság jogával? Kizárólag a radikálisok, a szociáldemokraták és a – kommunisták. Ha eszedbe jut, hogy népgyűlést kellene tartani a rablás és tömeggyilkosság részleteinek megbeszélésére, ennek semmi akadálya. Legfeljebb kivonul a derék népőrség és lábhoz tett fegyverrel végigélvezi a szónoklatokat. Ha azonban oly elvetemült vagy, hogy a sárba gázolt magyar múlt maradék értékeinek megmentése érdekében tömörülést merészelsz sürgetni, akkor a radikálisok, szociáldemokraták és kommunisták ércfala mered eléd s igen szerencsésnek mondhatod magad, ha berepesztett koponyával élve menekülsz a gyűlésről. Aki fegyelmezett, az egész ország biztonságát őrző hadsereget, biztosított jogrendet akar, aki nem tartja Magyarországra nézve egyedül üdvözítőnek, hogy minden második miniszteri tárca zsidó polgártársaink kezére kerüljön, aki annyira maradt, hogy az egyetemi tanszékeken nem kizárólag zsidókat akar látni, az homlokára az ellenforradalmár bélyegét kapja s törvényen kívül állónak bélyegeztetik, azaz bátran fenevadnak minősíttetik. Ez a szomorú tanulság az „Ébredő Magyarok” gyűlésének ismételt megakadályozásából. Nem mondjuk, hogy minden tekintetben helyesen volt szervezve. De ha voltak hibák: semmi az ahhoz a terrorhoz képest, ami itt folyik. A magyar lélek keserűsége ne jusson szóhoz, a magyar zokogás akadjon meg a torkon, a magyar vágy fulladjon meg a szívben. Így akarja Pogány József és Kun Béla.”
(Magyar Kultúra. Felelős szerk.: Bangha Béla SJ. 1919. január 20. 21. old.)
Ama többség mindezt 1919-ben művelte. 1945 és 1956 között pedig helyeselte a „magyar zokogás” torkon akadását. Hálás volt a szovjetnek. Most pedig elvárják a Síp utcából, hogy legyen megbékélés magyarok és zsidók között. Legyen. De ennek ára van. S ezt bizonyára tudják ott a Síp utcában is, csak hát valahogyan -mégsem akarják.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
