Így volt ez már az első nagy világégéskor is. Csak panaszkodtunk az árdrágulás, az infláció, meg a hírhedt papírtalpú bakancsok miatt. Azzal azonban, miért volt mindez lehetséges, nem törődtünk.

Egy akkori hadifogoly-regényben ezt találom:

„Útközben kaftános zsidók kínálgatják csokoládéjukat, cigarettájukat, arcukon ki nem mondott óvatos gondolatokkal. Ha az ember csak egyetlenegyet lát, zsírfoltos kaftánjában, kék vagy piros harisnyájával, ormótlan csizmájával, sohasem hiányzó szertartásos hajtincsével, megtelik vele az egész utca. Hát még ahol annyi van, mint itt! Mintha más nem is lakná ezt az országot.”

(P. Markó Marcell OFM: Szibérián át a kolostorig. Hadifogoly életregény. Pápa, 1936. Hadifogságban elhunyt hősök emlékharangját előkészítő bizottság-Keresztény Nemzeti Nyomdavállalat Rt. 13. old.)

Ez volt a végtelen orosz területeken. És nálunk? Amikor a hadsereg-szállítási csalásokért elsősorban felelősek felelősségre vonása már majdnem megtörtént, felmentették őket:

„Döbbenetes álmélkodással olvastuk a napi hírek közt, hogy a legelső és legnagyobb hadseregszállítási bűnpör vádlottait, illetve öt-tizenkét évi börtönnel sújtott elítéltjeit, név szerint Fenyves Jákó őrnagyot, Váradi Béla, Neumann László, Fenyves Jakab, Taubes Jenő, Kohn Béla, Fenyves Henrik és Pártos Artúr kereskedőket szabadlábra helyezték. Szinte torkunkon akad a szó, ha az esethez megjegyzéseket akarunk fűzni. Mire véljük ezt? Az antimilitarizmus paroxizmusba csapó őrjöngésének tudjuk be, amely feledni tudja katonáink meggyötrését? Az erkölcsi fékek végérvényes és teljes meglazulásának? A társadalmi és állami anarchia megpecsételésének? A radikális erkölcsi nihilizmus diadalának? A szabadgondolkodó ethika gyakorlati érvényesülésének? A magyarországi hírhedt merkantil szolidaritás érett gyümölcsének? Magyarok, vezető államférfiak, eszméljetek, mert félő, hogy rászolgálunk az egész világ megvetésére!”

(Magyar Kultúra, 1919. január 20. 30. old.)

Mindeközben a mélyen tisztelt magyar társadalom éppen csak egyre nem gondolt: a saját felelősségére. A közmondásosan balek magyar úgyszólván ingét-gatyáját átengedte azoknak, akik kitúrták saját földjéről. Bangha Béla jezsuita atya írta:

„A zsidó parazita faj: ott erős, ahol gyenge törzsre talál. Legyünk erősek s akkor a parazitizmus, a más kiélése, a saját felőrlődésünk meg fog szűnni. A hazai németség szolgálhat ebben például. A bácskai, vagy akár a Buda környéki sváb községekben nincs zsidó. Nem tud ott megélni. Mert a sváb maga is szorgalmas, élelmes, szolid, óvatos, segít magán, nem uzsoráskodik, nem ül fel a pántlikás szatócs és az uzsorás szeszmérő ügyeskedésének. A magyar falvakban pedig ez a kép: ezer vagy kétezer magyar töri, öli magát a rabszolgailag nehéz mezei munkában, s a pénze, amit munkájával keres, százféle csatornán belefoly a falu 3-4 zsidó boltosának, kocsmárosának zsebébe. A falu szegény marad s a boltos vagyonokat szerez. Bolond volna, ha nem szerezne, mikor mi ostobán és élhetetlenül magunk hordjuk hozzá a kincseinket.” (U. ott, 41. old.)

„Hagyjuk már a múltat, nézzük inkább a jelent!” – mondhatnók. Csakhogy más-e a helyzet ma? Sírunk-rívunk például, hogy olyan drága az alma piacainkon, és ráadásul még ízetlen is. Eközben pedig földjeinken megrothad a hazai kiváló alma.

Ma azonban az a helyzet, hogy már nem is hordjuk a kincseinket az azokat elbitorlókhoz. Elviszik ők maguktól is. Igen, aratnak a multik, mert hagyjuk.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info