Lehet találgatni, kit idéztem. De nem csigázom senki idegeit. Köves Slomó rabbit. A „Kritika” című folyóirat 2016. május-júniusi számában jelentek meg idézett szavai. Most pedig a Mazsihisz ezekkel perlekedik.
A Mazsihisz honlapján írja egy bizonyos Fekete György:
„Köves Slomó a kétségtelenül létező/növekvő megértési-átérzési-beleélési nehézségeket is felsorakoztatja, amikor a zsidóság szempontjából kivitelezhetetlennek és terméketlennek tekinti a holokauszt emlékének soha véget nem érő őrzését („Egyre kevesebbet jelent a holokauszt mint erkölcsi hívószó, semmitmondóbbá és jelentéktelenebbé válnak a holokauszttal kapcsolatos emlékezések, politikai kinyilatkoztatások. És ez így is van rendjén, feltéve ha létezik új, konszenzuális erkölcsi bázis.” – miféle, teszem hozzá, új erkölcsi bázis, s az mit tartalmaz?), valamint meghajolni tűnik az ősi-új Izrael Államot agresszornak bélyegző antiszemita vélekedés előtt („Izrael egyre nehezebben tudja fenntartani az áldozati szerep képét, és az áldozatnak kijáró legitimációt mindinkább ellene fordítja a kevéssé értő, de annál harciasabb pro-palesztin propaganda.”). Előfordulhat, vélem én, hogy az egész mögött – az azonosulás a támadóval szomorú pszichológiai jelensége mellett – az a megkérdőjelezhető ortodox felfogás áll, amely szerint a Soá a Mindenható által a zsidókra mért büntetés volt – asszimilációs törekvéseikért.”
Beszédes bekezdés, annyi bizonyos. Vagyis maga az EMIH rabbija veti fel (amúgy nem először), miféle legitimációja az egy közösségnek, egy entitásnak, hogy önmagát mindig mások ellenében tudja csak meghatározni? Eszerint ahhoz, hogy valaki zsidó kötődésű, gyökerű legyen, elég a „fényes szellők” nemzedékét idéző pionír baloldaliság, az, hogy „antifasiszta” vagyok? Mert ha igen – és ezt Köves rabbi vallja! –, akkor valami igen nagy baj van.
Játsszunk csak el a gondolattal! Közmondásosan teher alatt nő a pálma. Minél nagyobb külső elnyomás ér egy közösséget, annál inkább nő belső ellenállása. Márpedig a magyarságot aztán tényleg ki tudja, mennyi külső elnyomás érte. Mégis, kizárólag attól lenne magyar valaki, hogy állandóan csak védekezik mindazok ellen, akik reá törnek?
Nos nem tudom, ki hogy van vele, de engem Fekete György Köves Slomóval szembemenő szövege az örök filmklasszisra, Bacsó Péter alkotására, „A tanú”-ra emlékezetet, annak is egy jelenetére. Íme:
„– Nekem mennem kell sajnos. Olyan jól elbeszélgettünk. Holnap szeminárium van, és még nem tanultam egy mukkot sem.
– Maga tudna nekem segíteni!
– Én?
– No segítsen már, ha csak nem akar aludni.
– Nem az alvásról van szó. De én nem vagyok elég képzett.
– Ez csak alapfokú szeminárium. Magának ez gyerekjáték. De nekem létkérdés. Két felnőtt leánygyermekem van.
– Rum. Igyék!
– Igyon csak nyugodtan.
– Azt mondja meg nekem, mi az a duma bojkottja?
– Ha megöl, se tudom.
– Hát gondolkozzék, Pelikán!
– A duma bojkottja… Szerintem az, hogy mindenki fogja be a pofáját.
– Na látja, hát tudja ezt maga.
– Akkor azt mondja meg nekem, mi az a proletárdiktatúra?
– Azt tudom. Amikor a prolik diktálnak. Ezt sem érti?
– Na és a három funkciója?
– Én egyet tudok. Az ellenforradalmár, nyilas, fasiszta bandát ütni kell!
– És a másik kettő?
– Nem elég?
– Nem.
– Innék még egy kicsit, hátha eszembe jut.
– Na, igyék!”
Kiemeltem e dialógusból két mondatot, amiben minden benne van. Magyarul, aki az említett emlékezések mögött valahogyan nem lát nemes szándékot, sőt egyenesen az említett rabbihoz hasonlóan véleményezi őket, hamar megkapja a szokásos stigmákat – pláne, ha még meg is kérdezi, így van-e ez rendjén?
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
