Valaha Tormay Cécile „tetemre hívta” Budapestet s „bűnös város”-nak nevezte az 1918-as és 1919-es történésekben városaink közüli vezető szerepe miatt. Lehet azonban, hogy egyéb kordokumentumok alapján is méltán tarthatjuk ugyanilyennek, s ha igen, miért?

Pásztor Mihály (1876-1945) újságíró, statisztikus nem sokkal Trianon után úgy fogalmazott egyik könyvében, hogy „Budapest zsebe az ország zsebe”. Vagyis aránytalanul nagy gazdasági-pénzügyi erők csoportosulnak fel benne. Mintha amúgy oly szépséges fővárosunk mai állapotairól írna:

„Nemcsak a dolgozók és kenyérfogyasztók egy része felesleges, hanem a bankok, a boltok, a vállalatok, a gyárak egy része is. A konjunktúrák aranybilánsza nagy fölöslegeket mutat kereskedőben és iparosban, akik most élethalálharcot vívnak egymással. Vagyonok és egzisztenciák mennek tönkre ebben a küzdelemben. Az erős elpusztítja a gyengét. Háború ez, mely minden nap elülről kezdődik.”

(Budapest zsebe. Budapest, 1926. Athenaeum Rt. 11-12. old.)

Éppen erre való tekintettel nem csoda, ha a főváros lakossága mentálisan – finoman szólva – nem éppen a legegészségesebb:

„Beteg ma sincs kevesebb, mint régen, de a beteg, ha csak teheti, nem megy orvoshoz, mert nincs rávalója. Aki teheti, kórházban vagy ingyenes rendelőben gyógykezelteti magát, aminek a legfrappánsabb bizonyítéka, hogy Budapesten minden második ember kórházban hal meg.” (U. ott, 203. old.)

Ám vannak egyéb anomáliák is. Anomáliák, melyek látszólag kevésbé fontosak, valójában azonban nagyon is jellemzik egy város népességének testi-lelki állapotát. Itt van például a fürdőkultúra. Aki hazánkat csak egy kicsit is ismeri, tudja, hogy földjében micsoda kiapadhatatlan vízforrások rejtőznek. Egy (nem is csekély) részük azonban hiába feltárt, haszonélvezői többnyire mégsem az „istenadta nép” soraiból kerülnek ki:

„Négyféle fajtája van a fürdőzőknek: vannak, akik minden héten fürdenek. Vannak, akik minden hónapban fürdenek. Vannak, akik néha-néha fürdenek. Van olyan is, aki minden esztendőben megfürdik egyszer; akár van rá szüksége, akár nincs. Végül vannak, akik – nem fürdenek.

A fürdőzőknek ez a négy fajtája cserélgeti, váltogatja egymást a statisztikákban és akárhogy cserélgeti, akárhogy váltogatja egymást: végeredményben a fürdőzők heti forgalma sohasem haladja meg a 60 ezret. Már most számoljunk: Budapestnek most körülbelül 950 ezer lakója van. Ebből cca 290 ezer ember a 66 ezer fürdőszobás lakásban lakik. A lakosság harmadrésze tehát otthon fürdik, vagy legalábbis fürödhetik, ha akar; 60 ezer ember a gőzfürdőkben fürdik. Ez összesen 350 ezer, marad tehát a Budapest népességének 600 ezer főből álló másik fele. Hol fürdik ez a 600 ezer ember?! Nem fürdik sehol.

És épp ez a bökkenő. Mert Budapestet szeretjük fürdővárosnak becézni és méltán. Budapestnek kilenc nagy fürdője van, ezt a kilenc nagy és díszes fürdőt azonban csak a lakosság 6, 3 %-a használja és 600 ezer budapesti ember nem fürdik. Eötvös Károly szerint a Balaton mellett legalább a kácsa meg a zsidó fürdik. Budapesten fürdenek a vidékiek, ha néha-néha feljönnek és fürdik a – holdvilág; persze az csak „az éj tengerében”. 600 ezer ember pedig nem fürdik.” (U. ott, 281-282. old.)

Vagy vegyük például az ebtartást. Minden tiszteletem az állatbarátoké – magam is az vagyok természetesen –, ámde ennek is megvannak azért a maga túlzásai. (Gondoljunk csak arra, hogy a családokban lassan már több az állat, pláne a kutya, mint a gyermek!) Pásztor műve e téren is megejtő információval szolgál:

„Budapesten szeretik a kutyát, sőt azt lehet mondani, hogy Budapesten több a kutyaphil, mint a bibliophil. Hogy milyen népszerű a fővárosban a kutya, az demonstrálja legkülönben, hogy teszem 1912-ben a statisztika szerint még csak 9569 kutya lakója volt Budapestnek, ellenben rá tíz esztendőre, 1922-ben már egynéhány híján 28 ezer. Szóval háromszor annyi, mint 1912-ben.” (U. ott, 283. old.)

Nos, kezdem már megérteni, hogy Gárdonyi Géza 1897-ben miért hagyta el Budapestet és költözött Egerbe…

Ifj. Tompó László – Hunhír.info