Költői a kérdés, nagyon jól tudom. Mégis fel-felmerül bennem, és mindazokban, akiknek untig elegük van abból, hogy ha kinyilvánítjuk létigazságainkat, azonnal megkapjuk a megszokott stigmákat: irigyek, szeretetlenek, gőgösek vagyunk.

Vajon belegondolnak-e abba ez ekként fogalmazók, hogy a „merjünk kicsik lenni” szlogen hirdetésével mekkora kárt okoznak? Vajon tudják-e, hogy kicsit konkrétabb legyek, mekkora bűnt követnek el Istennek ama szolgái, akik szeretet és alázat nélkülinek vallják mindazokat, akik nemzeti megmaradásunkért, erkölcsi tartásunkért napról napra kiállnak a nyilvánosság előtt, akik a bűnt bűnnek, az erényt erénynek nevezik, és a bűnösöket egyértelműen megbélyegzik – természetesen nem származásuk, hanem kizárólag cselekedeteik miatt?

Nemrég egy – amúgy hitehagyott – atya szapulni kezdett engem, mondván, publicisztikáimban, előadásaimban szeretetlen vagyok, hogy soraimat nem a magyarság szeretete, védelme, hanem csupán az arra rátörők szimpla gyűlölete vezérli. Nem, nem replikáztam erre, elvégre negyvennégy évvel a hátam mögött sok egyéb mellett egyet holtbiztosan megtanultam: csak értelmes emberekkel lehet vitatkozni. Ha nem az az illető, legjobb elkerülni, még ha Isten szolgája is.

Eszembe is jutott erről rögvest egy régimódi történet:

„Halálos ágyán feküdt a jámbor férfi, mikor János nevű szomszédja szomorúan és szégyenkezve lépett a szobába s így szólt hozzá: „Imént hallottam, hogy rossz bőrben vagy. Nem engedhetlek hazatérni, amíg lelkiismeretemen nem könnyítek: Te tudod, hogy miről van szó. Többször engedtem a csábításnak és rosszat beszéltem rólad. Nem mondtam rossz szándékkal, de bűnös kielégülést éreztem mellette, mivel hogy te jámbor ember vagy. Hogy téged ezzel nagyon megszomorítottalak és ártottam is neked, jól tudom. De most igazán szívemből bánom. Meg tudsz bocsátani?” A beteg meghatottan hallgatta és így felelt: „Igen János, szívből megbocsátok neked, bár nagy bánatot okoztál nekem. Ami elmúlt, elmúlt. Örülök, hogy beláttad igazságtalanságodat. Tehát, mint mondom, megbocsátottam. De mégis volna egy kívánságom. „Mi az?”, felelte János, „mindenre kész vagyok!” „Azt kívánom, vedd a párnámat, menj fel vele a templomtoronyra és ott ürítsd ki”. A jelenlevők csodálkozva néztek egymásra, felesége lehajolt hozzá és még egyszer megkérdezte, vajon csakugyan ezt akarja-e mondani; határozott fejbólintással felelt, hogy igen., ezt! János tehát hozzálátott ennek a különös megbízásnak teljesítéséhez. Felment a templom tornyára, kirázta a pelyheket a párnatokból, melyek a szél irányában azonnal szerteröpködtek. Azután az üres párnahéjjal visszatért. „Köszönöm”, mondá a beteg, „de most még egyet kérek, azután egészen meg leszek elégedve. Fogd ezt a párnahéjat, menj, gyűjtsd bele az összes tollakat, melyeket kiszórtál, amíg ismét egészen megtelik”. János kérdőleg nézett a betegre. De csakhamar lesütötte fejét, megértette a leckét. „Lásd”, mondá a beteg, „ilyen a rágalmazás. A szókat gyorsan kimondjuk, azok messzire eljutnak, lehetetlenség őket ismét befogni. Ha a baj megtörtént, jóvátenni többé nem lehet. Harag és keserűség nélkül válok el tőled, de a jövőben fékezd a nyelvedet és segítsen meg ebben az Úr.”.

(Farkas Edith S. M.: Missziós útravalók. I. köt. Budapest, 1925. Szociális Missziótársulat-Apostol Nyomda Rt. 37-39. old.)

Nos azzal, hogy az engemet gyűlöletkeltéssel vádoló, vagyis megrágalmazó atya amúgy pont e történetet olvasta a fejemre, csak lelki kificamodását bizonyította. Mindezt természetesen nem egyéni sérelemből osztottam meg, hanem csupán azért, hogy rámutassak ezúttal is arra, az ördögnek mennyi arca van. Nemcsak liberális vagy kommunista lehet az. Könnyfakasztóan ájtatoskodónak, „ultrakonzervatív”-nak látszó is lehet – megbízói óhajából.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info