Mindig is gyanúsan szemléltem a monomániás embereket, akik mindenkinél mindent jobban tudnak, akik szerint nem az igazság, hanem kizárólag a szeretet a fontos. Akik gyakran keresztény álarcban mutatkoznak. Akik szerint ölbe tett kézzel kell várnunk, hogy majd újra eljön a Messiás, addig pedig kizárólag őket kell követnünk, mint a világosság apostolait.
Nem, most mégsem a budapesti aluljárók lelkileg-szellemileg, liberálisan-szocialistán alultáplált képviselőire gondolok csupán, hanem azokra a velük egy gyékényen áruló monomániás „ultrakonzervatív”-okra is, akik, manicheus beállítottságuknál fogva, úgy gondolják, hogy világunk már most teljesen megérett a pusztulásra. Akik szerint minden, ami szép, jó, nemes, meghalt, így Krisztus Egyháza is. De majd jönnek ők, a feltámadás angyalai, akik által minden jól lesz. Addig is, amíg nem kerítik hatalmukba glóbuszunkat (aminek középpontja amúgy a Kárpát-medence), felesleges konkrét döntéseket hoznunk földi hazánk érdekében, úgysem érünk el velük semmit, hiszen ezek úgyis csupán a „háttérhatalom” inspirációi. Tehát maradjunk az ülepünkön október 2-án.
Nem vicc, ezt nemrég két monomániástól hallottam. Az egyik önmagát „magyar apostoli király”-nak címezi, a másik az ő „felkentjé”-nek, „apostoli püspök”-nek („Majdnem pápa” című karcolatomban már foglalkoztam velük nemrég), aki az egyetlen tényleges katolikus pap a világon, aki szerint teljesen felesleges elmennünk október 2-án az urnákhoz, mert untig elég lenne, ha „kormányunk” (amely amúgy törvénytelen) küldene egy email-t Brüsszelbe, hogy NEM, és kész.
Lehetetlen nem látnunk itt a keresztény köntösbe burkolt manicheizmus kísértését – és messze nem csak e két személy esetében. A manicheizmus szerint ugyanis két Isten van, egy jó és egy rossz. A jó teremtette a lelket, a rossz az anyagot. Az anyag minden rossz forrása; ezért meg kell szabadulnunk tőle teljesen. Az ókeresztény kor manicheus jövendőmondói ezt odáig „fejlesztették”, hogy kimondták: „tilos a hússal, tejjel, tojással való táplálkozás; bort nem szabad inni; állatot nem szabad megölni, sem növényt a földből kitépni (ez fáj a növénynek!), továbbá „kárhoztatták a házasság intézményét s ennek kontójára a legundokabb természetellenes kicsapongásokat űzték titkos összejöveteleik alkalmával”. Sőt katonáskodni sem szabad; a magántulajdon pedig bűn, az öngyilkosság dicsőséges jótett: „Aki koplalással végezte ki magát, hitvalló, aki kendővel fojtotta meg magát, vértanú; ezenkívül méreggel, érmegnyitással pusztították önmagukat. Szerintük nincs sem egyházi, sem világi felsőbbség; adót nem kell fizetni.” (Petrányi Ferenc: Mi az inkvizíció? Mi a valóság a sok hazugság között? Budapest, 2016. Ős-Kép Kiadó, 9-10. old.)
Nos, a gnoszticizmus utórezgéseként a Krisztus születése utáni harmadik században elterjedt manicheus eretnekség, amely ma a politikai paletta jobb féltekén oly virulens, persze csak azokat tévesztheti meg, akik sem a keresztény hit, sem a józan paraszti ész világában nem otthonosak igazán – és itt messze nem csak az említett önjelölt „apostoli király”-ról és „püspöké”-ről van szó sajnos. Ráadásul a neomanicehusok úgy jönnek éppen a világhatalomnak, mint a Szahara vándorának az egy pohár víz. Szerintük nem volna szabad ténylegesen ellenállnunk a kényszer-betelepítésnek (még akkor sem, ha amúgy e-mailben értesítettük a világközpontot ez elleni tiltakozásunkról), hanem hagynunk kellene mindent a Mindenhatóra, ne mi döntsük el, ki, mikor, miként telepedhet le itten, hiszen ez szeretetlenség, gőg, gyűlölet, alázat nélküliség lenne a javából.
Szerencsés Károly történész írja (Mi végre vagyunk a Földön? Magyar Hírlap, szeptember 16.):
„Az irgalmasság és a szolidaritás fontos érzés, és az erkölcsön alapszik. Mégis: mindkettő csak akkor létezhet, ha nemzetünk nem leng el a semmibe. Egy ember lehet az irgalmasság mártírja, de egy nemzet nem. A magyar nemzet még nincs útjának végén, jó lesz, ha óvakodik a nagy sötétbe ugrásoktól. Eddig mások döntöttek helyettünk. Most lesz módunk véleményt nyilvánítani. Ki tudja? Lehet, hogy e végre is vagyunk a Földön?”
Bizony még nincsen nemzetünk „útjának végén”. De hogy a jövőben se legyen, ehhez az kell, hogy lelkileg-szellemileg „harcrendbe álljunk”. Ne a hamis kozmopolita világpolgárság internacionalizmusával, de ne is a szintúgy hamis neomanicheizmus rigorózusságával. Sem Krisztus Egyháza, sem a magyar nemzet nem halt meg. Mindegyik él és továbbra is élni akar. Ezt fejezzük ki október 2-án NEM-ünkkel, hiszen lehet, hogy létünk ezen múlik.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
