Olvasom Lovas István blogján, hogy megkérdezte Áder Jánostól, hány lovagkeresztes kitüntetés visszaadásáról való küldeményt kapott. „A lovagkeresztjük visszaküldését bejelentők jellemét ismerve kételkedem abban, hogy ezek valóban ilyen számban képesek elmenni a postára és ott saját pénzüket költeni a visszaküldésre.” – tette hozzá.

A legfőbb probléma azonban, valljuk be, nem ez. Sokkal inkább az, hogy kik és mióta kapnak olyan kitüntetést, amelyhez a magyar történelem valódi nagyjainak, hogy ne mondjam, hőseinek az ég egy adta világon semmi köze?

Nem kezdem el itt most azt firtatni, hogy az érdemrendeket eddig azokra valóban kiérdemesültek kapták-e vagy sem. Csak egyet észrevételezek. A szerénység, az alázat teljes hiányát azok részéről, akik szó nélkül elfogadnak jó ideje nemzeti nagyjainkhoz kötött kitüntetéseket, azaz babért – pálya nélkül.

Tisztelet a kivételeknek persze, tehetnők hozzá, ámde gyanítom, azok, akik valóban igazán nagyok, jó ideje soha senkitől semmilyen kitüntetést nem kapnak. De szó szerint semmilyent. Persze miért is kapnának? Mit írt egykor Juhász Gyula versében (Könyörgés szabadulásért)?

Vérüket ontották, könnyüket öntötték,
Akik szent hazánkat igazán szerették.

Ők az igazi hősök, különösen is például azok, akik naponta körmölnek, azaz írnak, hogy az Apáczai Csere János által egykor oly találóan „hályogos szemű”-nek nevezett átlag magyarokat megpróbálják világosságra vezetni. Ők ugyanis csak egyet szolgálnak. A nagybetűs IGAZSÁGot.

Hiába, minél okosabb, műveltebb, sőt bölcsebb (s ezekből következően alázatosabb) valaki, annál magányosabb. Annál kevesebb az esélye bármiféle érdemkeresztre. De ez végső soron egyáltalán nem baj, akármekkora presztízsveszteségekkel járjon is. Nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy Isten minek tart minket s mi őt minek tartjuk. Maradva Őnála: sohasem azt nézi, kinek milyen papírja, diplomája, kitüntetése van, hanem azt, mi van az eszében és szívében, s az ott lévőket miként kamatoztatja.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info