Alig harmincas vidéki atya. „II. János Pál antipápa a pokol tüzében ég!” – adta hírül egykor a templomajtón. Felfüggesztették állásából. Azóta is ott állt mellette, mint kisgyermek mellett az édesanyja, egy korán korosodó férfi. Valami látnok.

Amolyan sziámi ikrekként, amikor csak lehet, együtt mutatkoznak. Az atya és a látnok. De főleg a látnok, akinek a mennybéli Atya – így szólt a fáma – álmaiban fehéren-feketén kinyilatkoztatta, hogy ő a király, akárki akármit is mondjon. Akárhová hívták, másról sem tudott beszélni, mint önmagáról, arról, hogy ő Magyarország apostoli királya, aki az atyát, a hit egyedüli jelenlegi hősét, a magyar királyt megillető főkegyúri jog alapján püspöknek nevezte ki, mi több, biztosra vette, hogy benne nemsokára nemhogy csak hazánk leendő hercegprímását, de egyenesen a földkerekség Szent X. Piusz után végre érvényesen megválasztott Szent Péter-utódját is tisztelhetjük.

Szóval ő majdnem pápa. Nem volt persze új a história. Egy mulatóban korábban együtt léptek fel. A megjelenésük és képességeik alapján még macskakörömben sem apostoli királytól és püspöktől hamarjában eloldalogtak. Máshol, bárhol, szintúgy. De őket ez egyáltalán nem zavarta. „Drága testvéreim, az Egyház meghalt, általunk viszont feltámadt. Mi vagyunk most egyedül az Egyház, annak első tagjai. Barátom, az apostoli király, én, a püspöke –, és ti, első hívei, hatan.”

Nos, a testvér, hogy, hogy nem, sokáig azt hitte, moziban van. Pótolni kívánván a kettejük életéből eddig kimaradt elemi hittant, rendre küldött nekik valaha első elemistáknak szánt katolikus hitvédelmi anyagokat – pláne a reverendátlan, süvegtelen „püspök”-nek –, de, hasonlóan az általuk ócsárolt liberálisokhoz, rájuk sem hederítettek. Sőt a „püspök” egy szép napon magához hívatta a testvért – no persze ezúttal sem főpapi ornátusban, csak amolyan fürdőpartról jövet való lenge nyári ingujjban (hja, a konzervativizmusnak is van határa, kérem) –, és közölte vele, hogy ha nem fogadja el sülve-főve való barátját apostoli királynak, nem tekinti őt többé katolikusnak.

A testvér, nehogy elnevesse magát, valamennyi rokonát kénytelen volt gondolatban a ravatalon elképzelni. Hirtelen szóhoz sem jutott. Arra gondolt, hogy nemcsak a „liberális katolikusok” hasonlíthatók magatartásuk miatt bizonyos – emberekkel való tartós együttélésére képtelen – állatfajokhoz. – „Viselkedésük alapján az ellenpólusukhoz tartozók sem maradnak el mellőlük.” – füstölgött.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info