Mit is írhatnék a tegnapi gyönyörű magyar teljesítmény után? VOLTUNK, VAGYUNK, LESZÜNK! Akinek pedig ez nem tetszik, menjen más világtájra. Amíg nem késő.
Lehet talán, hogy most csalódást okozok, de soha nem tartoztam a sportrajongók közé. Mint egykor Kölcsey Ferenc, gyermekkoromban inkább olvastam, mintsem – társaim zömével ellentétben – a labdát rúgtam. De ez egy szemernyit sem változtat azon, hogy elismerjem a sport hallatlan jellemfejlesztő és erkölcsnemesítő hatását. A nemzeti öntudatra ébredésben és ha kell, megerősítésében véghezvitt döntő szerepét. Általa legbensőbb érzelmeinket fejezzük ki éppúgy, mint a kórista, aki, amikor énekel, lelke legmélyebb rezdüléseivel gyönyörködteti meg közönségét.
A sport „testedző szórakozás, melynek célja az egészség fenntartása s a játék mellett bizonyos testi és társaságbeli ügyesség és önfegyelmezés elsajátítása. A helyesen vezetett sport az ifjúságot távol tartja az egészségre s erkölcsre káros hatásoktól.” (Bangha Béla SJ (szerk.): Katolikus Lexikon, IV. köt, 180. old.) S hogy ez mennyire így van, azt a mostani győzelem pillanataiban is megfigyelhettük, kiváltképpen fiatal szurkolóink magatartásán. Ezek között nem volt egy sem a liberális holdudvarból!
És ha már a liberális holdudvart említettem, csak annyit mondhatok, ismét kimutatta a foga fehérét. Sőt talán jobban, mint eleddig bármikor. A fasisztázó, nyilasozó, antiszemitázó réteg szénné égett ezúttal is. (Mindenesetre öröm volt olvasni a zsidó származású, de önmagát magyar érzésűnek tartó Pajor Tamás dalszerző-énekes Dániel Pétertől elhatárolódó nyilatkozatát. Mert ilyen zsidók is vannak, függetlenül attól, hogy hányan.) Az e réteghez tartozók azok utódai, akiknek elei 1919-ben nemzeti trikolórunkat szó szerint sárba taposták. Ezek azok, akik a jelek szerint gyógyíthatatlan szeretethiányban szenvednek. Mit is lehet velük kezdeni? Amikor ezen töprengtem, egy régi történetet olvastam. Idemásolom:
„Voltam egyszer, beszéli egy pap, külföldön egy vendégfogadóban. Egy fiatal ember, ki búcsújárásából hazatérőben volt, szintén ott akart meghálni. De mivel hely nem volt, oly szobát adtak neki, a melyben már más vendégnek is meg volt vetve az ágya. A fiatal ember a szóbeszédben örömmel elmondja, hogy ő búcsút járni volt. Amint ezt a szobatársa meghallja, gúnyos hahotára fakadt, a fiatal embert szenteskedőnek, vénasszonynak, minek nevezi, sőt annyira megy, hogy nyíltan kimondotta, neki nem kell Krisztus, nem is hisz benne. Erre a búcsújáró fölkel, elsiet a vendéglőshöz, s kijelenti, hogy ő Krisztus-tagadóval egy szobában nem marad, s követelte, hogy azt a veszedelmes embert a szobából kiutasítsa. Úgy is történt. Az istentelen embernek, akár tetszett, akár nem, ki kellett takarodnia a szobából. Helyesen cselekedett-e a búcsújáró? Nagyon is. Egy ember, a ki Krisztust nem hiszi, mindenre képes. Mert a ki a Krisztusban való hitet elveti, az a lelkiismeretességből kivetkőzik.”
(Jézus Szentséges Szivének Hirnöke. Szerk.: Tóth Mike SJ. 1891. május, 158. old.)
Mihelyt ezt megosztottam fészbúkomon, volt, aki azt írta, hogy „akkor igen keveset „tankolt” szeretetből a búcsújáró emberünk!” Nem, nem a búcsújárónak volt szeretethiánya, hanem a fiatalembernek, aki teljesen elutasította azt, Aki maga volt a megtestesült szeretet, vagyis Jézus Krisztust. „Szeretetre a tagadónak van szüksége, nem? Akinek pedig van, annak kötelessége adni.” – jött ugyanonnan a további hozzászólás. Mire én ezzel rekesztettem be a diskurzust: „Nem lehet egy csónakban evezni azzal, aki a csónakot fel akarja borítani. Erről szól ez a történet.”
Nem bizony. Akinek fáj a háromszínű nemzeti lobogónk, a frenetikus taps, a lelátókról elhangzó Himnusz, az tényleg minden gonoszságra képes. Azzal nem lehet egy hajóban evezni. De persze nem ők a fontosak végső soron, hanem MI, MAGYAROK. Minden magyar nevében történelmet írtak – ezúttal is – sportolóink. Isten éltesse őket sokáig!
(Fotó: MTI/Illyés Tibor)
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
