A problémák nem azért vannak, hogy legyőzzenek bennünket, hanem pont fordítva, azért, hogy mi gyűrjük le őket. Így van ez bármely nemzet esetében is. Pszichológusok, illetve náluk jobban csak lelkiismeretesen gyóntató papok a megmondhatói, milyen személyiségzavarokhoz vezet, ha valaki nem ebből indul ki.

Ha egyszer megírom kortörténeti visszaemlékezéseimet – ha megírom –, hosszasan ecsetelhetem majd benne, hányszor akartak a legjobb szándékú emberek – családtagok, rokonok, barátok – lebeszélni a „körülmények”-re való hivatkozással arról, hogy megtegyek valamit, ami Isten akarata. Persze nyilván nem állok ezzel egyedül. S ha engedelmeskedtem nekik, ma már csak bánni tudom. Ráadásul az akarati energiák megbénítása, a felismert helyes cselekvés elmulasztása közösségi – nemzeti – szinten egyenesen halálos bűnöket is jelenthet. Aki csak egy kicsit is ismeri hazánk 1918-as történetét, benne Károlyi Mihály és köre szerepét, tudja, miről beszélek.

Tudta ezt, ó hogyne tudta volna gróf Klebelsberg Kunó is. A magyar ifjúsághoz 1928-ban intézett rádióbeszédében rámutatott, hogy ha régi helyünket vissza kívánjuk foglalni, emelnünk kell „nemzetünk belső értékét is, fokoznunk kell nemcsak az egyes ember teljesítőképességét külön-külön, hanem a nemzet együttes összmunkájának eredményét is”, amelyhez viszont mindenekelőtt az kell, hogy „több legyen a magyarság kebelében a pozitív, mint a negatív ember”:

„Milyen a negatív ember? A negatív ember a fölmerő kérdésekkel szemben rendesen nemet mond. Ha valamely új eszme vagy terv merül föl, akkor nem azon töri a fejét, hogy meg lehet-e azt valósítani, hanem csak a nehézségeket és az akadályokat nézi, és többnyire azt jósolgatja, hogy nem lesz az egészből semmi, amivel még azokat is elcsüggesztheti, akiknek az alkotó munkához hajlamuk és kedvük van. A negatív ember irigy, mások hibáit nagyítja, kiszínezi, az iparkodókat leszólja, a bizakodókat kigúnyolja. Rendesen sokat beszél, másokat fölényes hangon bírál, és eközben többnyire kiiktatja az erejét, nem marad már benne energia a hasznos cselekvésre.

Milyen ezzel szemben a pozitív ember? A pozitív ember bizakodó, jóakaratú. Magával szemben szigorú, mások hibáival szemben elnéző, mert az alkotó munkából jól tudja, hogy milyen nehéz valamit megcsinálni és milyen könnyű tévedni. A pozitív ember szolgálatkész, és amennyire teheti, segít mindenkin. A szót nem igen fecsérli, inkább kevés beszédű, viszont a munkában öröme telik, életének fő célja az alkotás.”

„A szót nem igen fecsérli.” Hát igen. Kurta szavai megmásíthatatlanok. Ha megígéri valakinek, hogy ekkor és ekkor, itt és itt találkozik vele, az csak akkor hiúsulhat meg, ha hirtelen megbetegszik, baleset éri vagy netán meghal. Szóval az adott szónak nála becsülete van.

Persze az is igaz, hogy a világtörténelmi veszteségsorozatok nyomán a magyarban kifejlődött depressziós hajlamon igenis lehet segíteni. Szabó Dezsőt idézem, „Az elsodort falu” című regényét:

„A magyarnak mindig kell valaki, aki szeresse, biztatgassa, elismerje, másképp elbitangol, elzüllik. Nincs magánosabb szomorúság a világon, mint egy magyar tehetség. Mienk a vér ömlése, a bezúzott homlok, a nehéz munka birkózása s a hozzánk botlott kis ügyeseké a tejfel. A magyar a világtörténelem legnagyobb balekja, és ez sohasem lesz másképp.”

Sohasem? Nem feltétlenül. Minden rajtunk múlik ugyanis, azon, tényleg azt kívánjuk-e, hogy „több legyen a magyarság kebelében a pozitív, mint a negatív ember”…

Ifj. Tompó László – Hunhír.info