Vasárnap volt anyák napja. És igen, néha én is gondolok anyátokra. Az utóbbi időben hol gyakrabban, hol ritkábban, de elég rendszeresen.

Mondjuk olyankor, amikor azt hallom, hogy gyerekek éheznek az országban, szerteszéjjel, magyarok is szép számban. Amikor látom, mit esznek az ovisok, miközben nálatok roskad az asztal a libamájtól. Meg olyankor, amikor azt látom, hogy a migránsnak kinyaljátok a seggét, de a magyar hajléktalanba belerúgtok, ha enni kér. Amikor a márkás téli kabátot és bakancsot egy négernek adtátok, és nem a fázó, reszkető magyar családnak.
És csuklik még szegény olyankor is, amikor 2016-ban Budaházy Gyurira 20 év fegyházat kérnek, a kedvezményes szabadulás lehetősége nélkül, de egy Biszku-féle csökevény busás nyugdíjjal, kényeztetve, soha felelősségre nem vonva, szeretetotthonban aludta át magát – remélhetőleg – a pokolba.

Aztán les csak anyátok, nem csak anyák napján, amikor azt olvasom, hogy újabb stadion épül, meg palota a királynak, miközben áttétes daganatos apám egy CT időpontjára várakozva még mindig nem került a műtőbe. Meg olyankor is, amikor a kórházi kosztra, a penészes és málló falakra nézek, és azon gondolkodom, miért nincs pénzem magánkórházra…

Aztán gondolok rá olyankor, amikor a taxisok kimennek tüntetni egy offshore multi ellen, a bősz vadmagyarok pedig, akik akár fel is robbantanák a teszkót, ádázul az Ubernek drukkolnak. Mert dögöljön meg a szomszéd tehene is, ha nekik nem fussa a tejre.

Csuklik szegény édesanyátok akkor is, amikor nézem az ingatlanpiaci árakat, a sok utcára kerülő, az egekbe szökő albérletárakat megfizetni nem tudó embert. Mert utána megnézem az üres lakások vak ablakait, és nem értem, ők miért nem hajthatják ott álomra a fejüket.

Hát én gyakran gondolok a ti anyátokra–. És nem tudom, hogy nagyon utáljam, vagy éppen sajnáljam miattatok szegényt.

Varga Moncsi – Hunhír.info