Visszataszító felhajtás kíséretében akadályozta meg a DK, Együtt, PM stb. pár tucatnyi szimpatizánsa és aktivistája, hogy Gulyás Gergely képviselő és Boross Péter volt miniszterelnök jelenlétében felavathassák dr. Donáth György, az 1947 szeptember 27-én, a kommunista hatóságok által egy koholt, terrorisztikus perben kivégzett MÉP, majd kisgazdapárti politikus mellszobrát.

Tudjuk, hogy Donáth György a Magyar Közösség szervezet egyik meghatározó személyisége volt, 1944 előtt a Magyar Élet Pártja, 1944 után pedig az FKGP parlamenti képviselője.

A 30-as években létrejött Magyar Testvéri Közösség, mint lényegében nem is igazán titkos jobboldali szervezet célkitűzése a magyar érdekek érvényesítése, a magyar közéletre-szerintük veszélyes zsidó és sváb- törekvések visszaszorítása volt. Nyilvánvalóan, e talán differenciálatlan veszélyértelmezés forrásai a zsidóság egy részének a baloldali, forradalmi, liberális és szabadkőműves mozgalmakban betöltött szerepe, a svábság esetében pedig a pángermanizmus, a nemzetiszocialista mozgalomhoz, a náci Németország politikájához történő kötődés volt. Itt az eszmei kiindulópont Szabó Dezső munkássága volt.

Nyilvánvaló, hogy mindkét népcsoportban léteztek a legkülönfélébb irányzatok és emberek: hazafiasak, vagy idegen érdekeket szolgálók, becsületesek vagy pedig nem éppúgy, mint a keresztény felekezetekhez tartozó magyarok között is.

Talán e vélelmezett szempontok miatt támogathatta Donáth György az 1938-41 között született korlátozó törvényeket, melyeket szerencsére azért messze nem tartottak be.

Mint magyar hazafi szemben állt a nemzetiszocialista német politikával, résztvevője volt a németellenes ellenállásnak. Bizonyára ezért lehetett az 1945 utáni magyar politika jelentős szereplője az FKGP jobbszárnyán, hiszen akkor már fel sem nagyon merült az említett törvények összefüggésében. Ismeretes, hogy az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945 márciusában megszüntette e korlátozó rendelkezéseket, azután senki sem foglalkozott velük.

A Magyar Közösség a háborút követen, 1946 folyamán aktivizálódott ismét. Mikor 1946 decemberében a Pálffy György vezette Katonapolitikai Osztály és Rajk László belügyminiszter nyilvánosságra hozták a leleplezett „összeesküvés” és a főként kisgazda politikusokat érintő letartóztatások híreit, a kommunista, szociáldemokrata és a polgári radikális sajtó (Szabad Nép, Népszava, Haladás) által megtévesztett és manipulált tömegek súlyos ítéleteket követeltek.

A Magyar Közösség per, egy az MKP által koholt ügy volt. Összeesküdni ugyanis nem így szoktak, a letartóztatottak és elítéltek között ott voltak többek között a Horthy-rendszer katonai vezetői (Dálnoki Veress Lajos, András Sándor), a Magyar Függetlenségi Mozgalom, a Kiugrási iroda volt szereplői mellett, az FKGP, az NPP egyes politikusai (Jaczkó Pál, Arany Bálint, Mistéth Endre), keresztény ifjúsági vezetők (Soós Géza), de bizonyos szociáldemokraták, sőt a kommunista Weisshaus Aladár-féle frakció tagjai is.

Tehát e szervezkedés túlzottan széles és kiterjedt volt ahhoz, hogy a szó szoros értelmében vett összeesküvésről lehessen beszélni. Fegyveres csoportok, fegyverraktárak nem voltak, bizonyíthatóan nem léteztek kapcsolatok a nyugati titkosszolgálatokkal sem.

Egyszerűen csak arról volt szó, hogy a résztvevők a békeszerződés utáni lehetőségekről próbáltak beszélni, illetőleg a köztársasági berendezkedés közjogi-jogfilozófiai legitimitását próbálták elemezni, vitatni és értelmezni.

Ezen okok miatt igen nehéz volt az 1946 VII. tc. alapján az ügyészség számára a vádemelés. A több súlyos börtönbüntetésre ítélt résztvevő mellett a legsúlyosabb büntetésre ítélt dr. Donáth György az utolsó szó jogán bebizonyította, hogy a Magyar Közösség tagjai nem követtek el törvénytelenséget, illetve a jogállamisággal teljesen összeegyeztethetetlen volt, hogy a törvénytelen ítéleteket az MKP irányítása alatt álló bíróságok hozták, illetve a vádlottakat kihallgatták a megszálló szovjet hatóságok is.

A jelentős intellektus, a leginkább a Nemzeti Parasztpárt felé orientálódó Bibó István is a helyzettel sodródott, 1947-ben megjelent tanulmánya (Összeesküvés és köztársasági évforduló) – ha bizonyos árnyalatokkal is – de elfogadja az MKP a BM és a Katpol által kialakított koncepciós verziót.

A Magyar Közösség és vezetői mártíriuma a magyar demokrácia fennmaradásáért hozott áldozat volt. Mindennek tükrében egyszerűen érthetetlen, hogy is lehetséges, hogy a valóban vitatható, egyébkén csak kis részben érvényesített 1938-41 közötti korlátozó törvények megszavazása kizárja a kommunista diktatúra kialakítása akadályozásának történelmi értékét és súlyát.

Vizsgáljunk meg talán néhány olyan esetet, melyben a jogkorlátozások és a más jellegű érdemek párhuzamosan jelen vannak.

Jelentős érdemei voltak id. Antall Józsefnek, aki az 1940-es évek elején Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter megbízásából kormánybiztosként fontos szerepet töltött be a lengyel menekültek elhelyezésében. Ugyanakkor 1946-ban szerepe volt a svábok kitelepítésében, ezenkívül, a Magyar Függetlenségi Népfront listájáról 1949-53 között megválasztva, tehát a Rákosi-rendszer legkíméletlenebb időszakára országgyűlés mandátumot kapott. Korábbi érdemei bizonnyal felülírják későbbi szerepét.

Nagy Imre belügyminiszter 70010/1946 számú, 1946 január 15-én kelt rendelete szabályozta a mintegy 185000 magyarországi sváb kitelepítését. Ugyancsak részben a nevéhez köthető a jelentős létszámú közalkalmazott az 1080/1945 M.E. rendelet alapján történt diszkriminatív eltávolítását érvényesítő B-listázás kivitelezése. 1956-os szerepe azonban felülírja az 1946-ban, belügyminiszterként elkövetett jogsértéseit.

Említettük Bibó István sodródását a koalíciós időszakban, de esetében szintén az 1956-os szerep, valamint a tudományos munkásság az átértékelés szempontja.

Kevesen tudnak példaként Losonczy Géza 1949-50 körüli munkásságáról. Miket írt, mondott példaként a „klerikális reakció” elleni harcról. Aztán számára is elérkezett 1956…

Érdekes módon, az említett történelmi személyek esetében nem említik a balliberális politikai erők és sajtó, hogy politikai szerepvállalásuk alatt, ha nem is velük közvetlen összefüggésben, de történtek súlyos törvénytelenségek. A főként kommunista zsidók által irányított igazságügyi szervek hoztak a demokráciáért kiálló zsidók ellen is halálos ítéleteket. (Landauer Edvárd, Csornoky Viktor és mások.)

Összegezve tehát, nehéz találni olyan XX. századi jelentős történelmi személyiséget, akinél nem figyelhető meg külső nyomásnak történő engedés, esetleges, bizonyos mértékű jogkorlátozásban való részvétel, vagy idegen, diktatórikus rendszerekben betöltött kisebb-nagyobb szerep. Azonban talán mérlegelni lehetne és kellene, a nemzeti értékek képviselete, az emberi élet, a szabadság és a demokrácia védelme, vagy más szakpolitikai teljesítmények szempontjait is.

Bár a kormánypártok emlékezetpolitikája ugyan sokkal toleránsabb, mint a magát demokratának minősítő, kifejezetten kizárólagos és agresszív balliberális ellenzéké, esetükben is tapasztalhatóak logikai, szervezési zavarok. (Lásd a székesfehérvári Hóman-szobor.) Talán jobban lehetett volna előkészíteni e szoboravatást, elhessegetni a fanatizált botránykeltőket.

Adott esetben számolni lehetett volna a rendbontó csoportosulás megjelenésével. Ha mondjuk az avatáson megjelenik 30-40 határozott és fegyelmezett fiatal, a rendbontók közel sem tudtak volna menni az avatás helyszínéhez és az méltón megtörténhet. Úgy tűnik, mindenből tanulnunk kell.

Károlyfalvi József – Hunhír.info