A Hunhír lapjain a kedves olvasók többnyire magyar témájú, vagy legalábbis magyar vonatkozású történelmi jellegű írásokkal találkozhatnak. A Nagy Háború évfordulója alkalmából a hagyományőrző szervezetekben, így a kecskeméti Honvéd Hagyományőrző Egyesületben is, folyamatosan emlékezünk meg a 100 évvel ezelőtti hadműveletekről, veszteségekről. Főként az osztrák-magyar csapatok hadszíntereiről, küzdelmeiről, veszteségeiről. A héten azonban megemlékeztünk az I. világháború e tragédiájáról is.
1914 szeptemberében a Marne mellett meghiúsultak a német villámháborús tervek, a Párizsból a taxik igénybevételével kiszállított francia gyalogos katonák (poiluk) az utolsó pillanatban állították meg a német csapatokat. Ezt követően a svájci határtól a belgiumi területeken állóháború alakult ki a lövészárkokkal és szögesdrótokkal megerősített állások mentén.
Az 1915-ben elért sikereket: a gorlicei áttörést, Lengyelország jelentős részeinek felszabadítását, majd Szerbia legyőzését követően a német vezérkar Franciaország megrendítése mellett döntött. A regionális középhatalom Olaszország teljes erőit a több fronton is harcoló osztrák-magyar hadsereg sikeresen tudta lekötni, visszaverni.
Tehát 1915 karácsonyán találkoztak II. Vilmos német császár és Erich von Falkenhayn tábornok, a vezérkar főnöke. Helyzetelemzésük szerint Franciaország, az eddig kifejtett „minden csodálatra méltó erőfeszítése ellenére” az összeomlás szélére került.
Egy döntő csapás, esetleg a Párizs irányába történő áttörés feltételezéseik szerint a végső csapást mérte volna Franciaországra. Fedőnevén ez volt a „Gericht” hadművelet.
A támadást a védelem sarokpillérét képező Verdun erődrendszerénél tervezték megindítani. A már az 1870-es háborúban is összecsapások színhelyét jelentő város egy kiépült erődrendszer volt. Kiépült betonerődök, citadellák félelmetes arzenállal felszerelve voltak hívatottak megtörni az áttörési kísérleteket.
Az 1916 februárjától júniusig tartó csata, jelentős különbségeket jelentett a világháború eddigi hadműveleteitől. Az eddigi hadműveletekben ugyanis a súlyos veszteségek ellenére több-kevesebb túlélő maradt, azonban ez volt az a hadművelet, melyben mindkét oldalon voltak magasabb egységek, melyek lényegében teljesen felmorzsolódtak.
A német történetírás itt is hasonlóképp önkritikusabb más nemzetek elemzésénél, mint a XX. század bármely, akár későbbi eseménye kapcsán. Bizonyára voltak az említett 1915 karácsonyán született döntésnek koncepcionális hibái, azonban ne feledjük, hogy 1914 augusztusában a francia tervek számoltak az offenzív fellépéssel, Berlinig terveztek masírozni. Tehát Verdun, akár a folytatás, és egy folyamat része volt.
German Werth és Gerd Krumeich munkássága, a részletes hadtörténeti és haditechnikai elemzése kitekint a csata emberi vonatkozásaira is. Érzelmi, hangulati megközelítéssel elevenítik fel a Verdun körüli táj borzalmait: a csendes tájon a földben még ma is találhatók ruhafoszlányok, csontok, lövedékek, szinte hallható a halálba küldött százezrek halálsikolya azon a tájon ahol csak csenevész bokrok és fácskák nőnek ma is. Megfogalmazásuk szerint a törékeny emberi test, az „ember mint anyag” került be itt a háború halálmalmába.
Létezik egy nacionalista-militarista-heroizáló értelmezés mindkét oldalon, annak a frontharcosnak az ethosza, aki minden emberi félelmét, túlélési reményét feladva indult a tűzviharba. Nyilvánvalóan mindegyik megközelítés hordozza az igazság részelemeit.
A német memoárirodalomban a résztvevő Ernst Jüngel, Werner Beumelburg fogalmazták meg így emlékeiket, az ismertebb Erich Maria Remarque inkább a tragédia emberi, személyes vonatkozásait emeli ki nagyszerű, megfilmesített regényében (Nyugaton a helyzet változatlan).
A Nobel-díjas francia író Maurice Genevoix szintén nacionalista-militarista, ugyanakkor naturalisztikus megközelítésben írt a harcokról, a felismerhetetlen ronccsá vált bajtársairól.
1916. február 21-én reggel 7.15 és délután 17 óra között 1400 német löveg nyitott tüzet a Verdun erődítéseire, a 2. francia hadsereg állásaira. Ilyen arányú, intenzitású tüzérségi összpontosításra és csapásra a világháború eddigi történetében még nem került sor. A kísérlet azonban a támadók helyzetét is nehezítette, ugyanis a műtárgyakat, utakat a saját támadó gyalogság előtt is lerombolta a bombázás, így a hatalmas bombatölcsérek inkább akadályt, mint fedezéket jelentettek. Bár a németek elfoglalták Douaumont erődjét, támadásuk megtört.
A franciák Verdun és a hátország között egy állandó, 24 órás autókonvojt (Noria-páternoszter) szerveztek, mely ellátta munícióval, élelmiszerrel a védőket. A franciák a katonákat általában 10-14 naponta váltották. Március elején már 2000 francia löveg tüzelt a német állásokra.
Henri Philippe Pétain tábornok, a védekező 2. hadsereg parancsnoka kiadta a jelszót: „Is ne passeront pas”, vagyis a németek nem fognak áttörni. Joffre vezérkari főnök napiparancsa a katonák lelkierejére apellált: „Köztársaságunk sorsa most elsősorban a ti hiteteken múlik!”
Március 6-án Falkenhayn a Maas jobb partjára helyezte az 5. német hadsereg hadosztályai támadása súlypontját: a 304-es magaslat, a „Halott ember” erődítéseire. Ezeket el is foglalta, az utóbbi magaslat a hullámzó harcok során, a bombázások következményeképp eredeti tengerszint feletti magasságából 50-60 métert veszített.
A németek nem tudták elérni az áttörést, a velük szemben álló franciák sem. A franciák tudtak több erőt ide koncentrálni, 50 hadosztályukkal szemben 25 német hadosztály állt.
1916. április 9-én Max von Gallwitz tábornok 5 hadosztálya indult támadásra, de az áttörés nekik sem sikerült. Júniusra itt már lecsendesedtek a harcok, a francia vezérkar a Somme folyónál indított támadást. Mint a Nagy Háború során általában, itt is a támadók helyzete volt a nehezebb, a résztvevő 750 000 francia-brit katonából az első nap, július 1-én 58 000 fő volt a veszteség. A tömegek feláldozása a 1917-ben is folytatódott a német békejavaslat ellenére.
A francia vezérkar 1917-ben a hadsereg „fegyelmét” a fellázadt VII. és XI. hadtest megtizedelésével állította helyre, 17-18 éves fiatalokat végezetek ki. Clemenceau letartóztattatta Caillaux-t, az ellenzék vezetőjét. Csak összehasonlításképp, Magyarországon az alkotmányos jogok miatt senki sem fékezte meg a defetista propagandát, ami végül is 1918 októberéhez vezetett. Mikor Verdunre tekintünk vissza, derékba tört életű százezrekre emlékezhetünk, akik minden bizonnyal más, személyes, emberi célokat tűztek ki, mint a hősi halált. Pár hónap alatt, pár négyzetkilométernyi területért német oldalon közel 450 000, francia részről 550 000 ember veszett oda, a végül is eldöntetlen csatában.
A két főszereplő további sorsát is ismerjük: a marsall 1940-44 között francia államfő, majd bebörtönözték, később amnesztiát kapott, 95 éves koráig élt. Mi történt volna Franciaországban, ha az összeomlás pillanatában nem vállalja a nemzetgyűlés többségi felhatalmazását? Falkenhayn már 1922-ben meghalt, azonban hálásak lehetünk neki: jelentős szerepe volt az 1916 augusztusában az Erdélybe benyomult román csapatok legyőzésében.
1986 februárjában a két nagy formátumú vezető: Helmuth Kohl és Francois Mitterand találkoztak Verdunben és fejezték ki tiszteletüket az áldozatok, hősök emléke előtt.
Végezetül felmerülhet bennünk a morálfilozófiai kérdés, a Nagy Háború itteni és más hadszíntereken elesett hősei, áldozatai emlékére tekintettel nem lehetne-e egészen másképp megfogalmazni, megélni az európai értékeket? Az élet, az emberi méltóság, a másik nemzet kultúrája, önrendelkezése tiszteletét, az európai szolidaritást?
Mikor ma egyes politikai erők csak a különféle beteges másságok, az európai civilizációt fenyegető, migránsnak sem nevezhető embertömeg iránt éreznek megértést és szolidaritást.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
